Történt egyszer a faluban, hogy annak vezetői egyik nap úgy ébredtek, hogy nem emlékeztek a múltban hozott rossz döntéseikre.
Örültek is ennek nagyon, mert bár kérdezgették őket a településen lakók, érdeklődtek a mindennapi dolgaikról, ők nem vették komolyan ezeket a kérdéseket. Az ott lakók legfőképpen arra voltak kíváncsiak, miért áll még mindig az a hatalmas betontömb ott a falu szélén, s miért bontották le az egyetlen még valamirevaló épületet, ahol annak idején esténként találkozott a falu népe. A helyi hatalmasok azonban mindig kitértek a válaszadás alól, s nem terhelték magukat ezekkel a múltbéli történetekkel. Örültek a mának, azoknak a kis sikereknek, amelyeket a falu egy-egy közösségénél elértek.
A nép azonban csak nem nyugodott, hol az egyik felet, hol a másikat kérdezgette: Jencikém, mikor lesz már abból a művházból valami? Hát nincs hová meghívni a magyar vendégeket... – panaszkodtak. De hasonlóképpen érdeklődtek a másik nemzet képviselőinél is – mert sokszínű volt ám ez a település –, s kérdezték: Sale, mikor ugorhatunk már együtt abba a hatalmas medencébe, amit annyi éve ígérgettek?
Hiába igyekezett az egyik fél eljárni a falu népéhez, beszélgetni vele az utcák állapotáról, a jövőben épülő kis kultúrház készülő terveiről, a másik fél pedig a kiépítendő uszodáról, az embereknek mindez nem volt elég.
Szinte naponta zaklatták a fenti és ahhoz hasonló kérdésekkel – mert volt belőlük még néhány, ha lenne idejük, fel is sorolnám mindet – a falu vezetőit, akik egy idő után bizony nem bírták tovább. Mindannyian egy asztalhoz ültek, s órákon keresztül tárgyaltak, mire a következőre jutottak:
Volt ennek a falunak egykor egy befolyásos hatalmasa, aki annak idején sok mindenről döntött, ami a falu mostani helyzetét és a jövőjét is meghatározta. Eldöntötték a vezetők, mindent erre a hatalmasra kennek: ő volt az, aki ezeket az ígéreteket tette, az ő unszolására bontották le a művházat, ami most annyira hiányzik a népnek, s ő volt az, aki képtelen volt a medencéket kiásatni.
Mindenkinek tetszett az ötlet, nemtől, kortól, nemzetiségtől függetlenül: a jövőben bárki bármit kérdez a múltbéli döntésekkel kapcsolatban, mindkét fél hasonlóképpen felel: Nem emlékszik, ott sem volt a döntéshozatalkor, talán meg sem született még akkor, mindenesetre minden rossz a falu egykori szigorú vezetőjétől ered, aki annak idején nem hagyta szóhoz jutni azokat, akik nem értettek vele egyet. Pedig ők már akkor is megmondták, nem lesz ennek jó vége.
Úgy is volt. Bárki bármit kérdezett, azt felelték: Nem emlékszem.
Csodálkoztak is a falubeliek ennek hallatán! Napi teendőik végeztével esténként összeültek egymásnál, és a múltbéli eseményekről beszélgettek. Visszaemlékeztek, keresgéltek a helyi újság hasábjain, kutatni kezdtek a faluházban, hogy kiderítsék, hogy is történt minden tulajdonképpen. S gyorsan rájöttek, hogy mindenki átverte őket!
Az történt ugyanis, hogy megtalálták a döntések időpontjait a legutolsó színházi előadásról, majd az azt követő vigasságról szóló képes beszámolót, az építésekről, bontásokról szóló dokumentumokat, mindent, ami azt bizonyítja, nem velük van a baj, hanem a falu hatalmasainál nincs rendben valami. Ott voltak a nevek, ki, mikor, hol tartózkodott, ki emelte a kezét, amikor szavazni kellett. Nevek és dátumok hevertek előttük mindenütt.
Ott volt a bizonyíték a kezükben... de aztán mély álomba merültek, s mire felébredtek, nem emlékeztek a falu vezetőinek a múltban hozott rossz döntéseire.
