Múlt héten, amikor Palko Ponjiger nyugalmazott százados és felesége, Ilonka, egy belgrádi katonai aggok házának hatodik emeletéről hároméves kisfiúkat magukkal rántva a mélybe vetették magukat, a sajtó ismét elkezdett foglalkozni a nagyjából 60 ezer szerbiai katonai nyugdíjas helyzetével. Szinte mindannyiukat érinti a ki nem fizetett nyugdíjak problémája, valamint az egészségügyi ellátással kapcsolatos nehézségek. Megközelítőleg ötezrüknek emellett lakhatási feltételeiket sem oldotta meg az állam. Ezek az emberek különböző kollektív központokban, kaszárnyákban élnek, Palko Ponjigerhez hasonlóan olykor 15 négyzetméteres, vagy még kisebb szobákban, közös toalett- és fürdőszoba-használattal. Őket hívják katonai hontalanoknak. A volt Jugoszlávia területén zajló fegyveres összecsapások kezdete előtt legtöbbjük valamelyik Szerbián kívüli tagköztársaságban teljesített szolgálatot, a háború kitörése után azonban el kellett hagyniuk addigi otthonaikat. A lakásokban vagy lakhatási jog alapján éltek, vagy megvásárolták azokat. Szerbiában kárpótlást ígértek nekik, ennek ellenére legtöbbjük lassan húsz éve változatlan körülmények között él.
A Magyar Szónak Nada Pavićević, a Katonai Hontalanok Egyesülete főbizottságának elnöke és Petar Mrđa, az egyesület tartományi bizottságának a vezetője nyilatkozott a témában. Ők ketten személyesen is érintettek, családjaikkal Belgrádban, illetve Újvidéken élnek kaszárnyákban.
TITKOLJÁK A VALÓS HELYZETET
Nada Pavićević Belgrádban él nyugalmazott alezredes férjével, aki a háború előtt Zágrábban szolgált, ott vásárolták meg a számukra kijelölt szolgálati lakást. A háború kitörése után el kellett hagyniuk a horvát fővárost, azóta élnek Belgrádban.
Pavićević megerősítette, hogy Szerbia területén megközelítőleg ötezer katonai nyugdíjas és családtagjaik számítanak hontalannak. Ezeknek az embereknek a legtöbbje korábban a volt Jugoszlávia valamelyik tagköztársaságában szolgált, ott rendelkeztek lakással vagy lakhatási joggal.
– Csak úgy jöhettünk Szerbiába, miután írásban lemondtunk ezekről a lakásokról. Szerbiában törvényekben, kormányhatározatokban garantálták, hogy lakást kapunk, vagy segítenek abban, hogy kedvező feltételek mellett vásárolhassunk lakást. Persze ebből legtöbbünk esetében semmi sem valósult meg. Férjemmel egy 20 négyzetméteres lakásban élünk, de a kaszárnyában vannak olyanok, akiket 9 négyzetméteren helyeztek el. Emellett gondjaink vannak a nyugdíjak kifizetésével is, valamint a nyugdíjak jogtalan csökkentésével. Tudtommal Szerbia-szerte a bíróságokon több mint 70 ezer aktív per van a ki nem fizetett nyugdíjak miatt. Férjemmel öt pert indítottunk, több év kellett hozzá, hogy kettőt megnyerjünk, a másik háromban még mindig nem született ítélet és még csak elképzelni sem tudom, hogy mikor fog – nyilatkozta lapunknak Pavićević.
Az egyesület képviselője mobbingnak, csendes gyilkolásnak nevezte azt, amit az állam tesz a katonai nyugdíjasokkal. A lapunkkal folytatott beszélgetés során Pavićević azt állította, hogy Slavica Đukić-Dejanović, a Szerbiai Képviselőház elnöke szerette volna meglátogatni a kaszárnyában elhelyezett embereket, erre azonban nem kapott engedélyt a védelmi minisztériumtól. Nem akarják, hogy bárki lássa, milyen körülmények között élünk, ezért nyomják el a sajtóban is ezt a témát, mondta Pavićević, hozzátéve, hogy az elhunyt Ponjiger három évvel ezelőtt fordult egyesületükhöz segítségért, mivel a szobácska falai, ahol éltek, olyan mértékben penészesek voltak, hogy várandós feleségének orvosa felhívta figyelmüket arra, hogy az anya és a megszületendő gyermek szempontjából is veszélyes ott tartózkodniuk.
„A HALOTT KATONA JOBB”
Petar Mrđa alezredes valamikor Josip Broz Tito biztonsági egységének vezetője volt Brionin. Az utóbbi tizenkét évben Újvidéken él az egyik kaszárnyában, feleségével, fiával, annak feleségével és azok két kisgyermekével. A hat személy részére egy 40 négyzetméteres lakást irányoztak elő.
– Újvidéken és közvetlen közelében a kollektív központokban, kaszárnyákban 350 katonai hontalant, valamint családjukat helyzetek el. Ez összesen 1150 embert jelent. 380 nyugalmazott katona, valamint családtagjaik, magánlakásokban élnek. A lakbért nekik kell összekaparniuk. Amikor a háború ideje alatt el kellett hagynunk otthonainkat a volt Jugoszlávia tagköztársaságaiban, az ENSZ Biztonsági Tanácsa több határozatot is elfogadott, amelyek értelmében Szerbiában kárpótolni kellett volna bennünket az elveszített tulajdon miatt. Hasonló határozatok születtek Horvátországban és Szerbiában is, az utóbbi esetében törvényekben is foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Eddig azonban ténylegesen szinte semmi sem történt ezen a téren. Újvidéken 1994 óta csupán 25 lakást osztottak ki az érintett katonai személyek között. Belgrádban és a többi szerbiai városban ez a szám sokkal nagyobb, ezen a téren is háttérbe szorítják a tartományt. A kollektív központokban nem élhetünk ingyen, a szobák méretőtől függően levonnak egy bizonyos összeget a nyugdíjunkból. Esetünkben ez 20 ezer dinár. Ha azonban el szeretnénk hagyni a kaszárnyát, akkor ennek a pénznek csak felét kapnánk meg, abból pedig nem tudnánk lakást bérelni. Ponjiger százados múlt héten ezek miatt a körülmények miatt szánta el magát az öngyilkosságra, ez volt az utolsó segélykiáltása, ami sajnos rövid időn belül biztosan elcsendesül. A kollektív központokban úgy élünk, mint a koncentrációs táborokban, vagy a második világháború valamelyik gettójában. Nem alhatnak nálunk a rokonaink, hiszen hivatalosan katonai objektumokról van szó. A kaszárnyában, ahol élek, az egyik alezredes saját pénzén renoválta a tábori mosdót, ahol azután a családjával élt. Egyszer azonban az egyik százados felszólította, hogy hagyja el az objektumot, de előtte állítsa vissza eredeti állapotába, mert ő ott szeretne tárolni bizonyos dolgokat. Ehhez tudni kell, hogy a kaszárnya 45 százaléka üresen áll. És akkor még csodálkozunk, hogy Európában nem akarnak bennünket? – összegezte Mrđa.
Kérdésünkre, hogy szerinte miért viszonyul így az állam a nyugalmazott katonákhoz, Mrđa nem tudott válaszolni, csak annyit jegyzett meg, hogy szinte már úgy tűnik: Szerbiának az felelt volna meg, ha minél több tisztje vesztette volna életét a harctéren, mert akkor azzal is érvelhettek volna a nemzetközi közösség előtt.
Az alezredestől megtudtuk, hogy az érintettek azért nem indítanak pert a volt Jugoszlávia utódállamaiban az elvett lakások miatt, mert akkor Szerbiában azonnal lekerülnek a lakásra várók listájáról, arra pedig nincsen biztosíték, hogy a pert megnyerik, vagy ha megnyerik, akkor az is kérdéses, hogy mikor kapnak kártérítést. Ezért inkább Szerbiában várnak a jobb napokra és helyzetük megoldására.
Mrđa azt is elmondta, hogy a ki nem fizetett nyugdíjak miatt az állam átlagban 15 ezer euróval tartozik személyenként az érintetteknek. Ahhoz, hogy ezt a pénzt megkapják, először be kell perelni az államot – tette hozzá.
– Nekünk nincsen államunk. Már csak azért sem, mert ennek az országnak nincsenek pontosan definiált határai. Sem Koszovó, sem Vajdaság nem érdekli az államvezetést, egyedül Belgrád a fontos. Persze ha az érdekek úgy szolgálják, akkor időről időre előveszik Koszovót és Vajdaságot is. Néha, amikor kollégáimmal beszélgetek, feltesszük magunknak a kérdést, hogy nem kellett-e volna ott maradnunk, ahol voltunk és megtagadni a szolgálatot. De katonák voltunk, végre kellett hajtanunk az utasításokat. Azok, akik megtagadták az engedelmességet, azoknak ma nincsenek ilyen gondjai a volt Jugoszlávia valamelyik utódállamában – szögezte le Mrđa.
