Annyira azért még ma sem nihilista ez a közeg, hogy amikor valami vagy valaki csődöt mond, ne tegye fel a kérdést, hogy ki a felelős mindezért. Így jutottunk el a december 9-én elhangzott uniós nem után oda, hogy most azzal kelljen foglalkoznia az államvezetésnek, hogyan beszéljen lyukat az újságírók és a közvélemény hasába: az uniós nem nem megszemélyesíthető, az államvezetésben mindenki egyaránt felelős érte, avagy mindenki megtett mindent Szerbia területi integritásának megóvásáért. Ez volt Boris Tadić államfő keddi kijelentésének lényege, amikor azt kérdezték tőle, nem kellene-e azzal foglalkozni, hogy a kudarcért kit, és milyen mértékben terhel személyes felelősség.
Božidar Đelić lemondott az európai integrációs kormányalelnöki posztról. Nem ajánlotta fel lemondását, hanem lemondott, azt mondta, ne is próbálják meg marasztalni. Nem kell piedesztálra emelni ezt az embert, csak végre akadt valaki, aki egyszer azt mondta, hogy lemond, ha ez vagy az nem sikerül, és ezt meg is tette. Mennie kellett, elment.
Rajta kívül más nem érezte azt, hogy ez kudarc. Mármint az, hogy megint nekünk könyörögtek, megint mi voltunk azok, akiket meg kellene regulázni. Csak kellene, mert még most sem sikerült. Nem sikerült, mert a belügyminiszter nem tudja, hogy kik azok, akik adják a lovat a barikádosdit játszók alá, akik hónapok óta háborúsat játszanak a KFOR katonáival, kik azok, akik ott vannak a barikádokon. A hírügynökségek fotószolgálatainak kínálata nap mint nap tele van az arcukkal, de ez nem elég a belügynek, hogy tegyen is valamit ellenük, ha már Tadić felszólítására nem mentek haza. Vagy arról lenne szó, hogy ez nem is a szerb belügy feladata, hanem a nemzetközi közösségé? Így már érthetőbb. Csak nem logikus. Ugyanúgy ahogy az sem, hogy ha Tadićnak az volt a legfontosabb, hogy minden kormánytagja védje a bölcsőt, akkor hogyan történhet meg az, hogy a bölcsőben ringó „fegyvertelenek” husángokkal, pisztollyal és gránátokkal támadnak a nemzetközi erők tagjaira. Nagyon egyszerűen: közülük senki sem hallgat az államelnökre, valaki más irányítja őket. Az állam a saját népére sem tud hatni ott lent. De ezt még ma sem illendő beismerni.
Vuk Jeremić. A külügyminiszter. Most épp azért örül, mert Pakisztán nem ismeri el Koszovó függetlenségét. Erről ennyit. Jeremić mentségére legyen szólva, tényleg nagyon ritkán van jó időben, jó helyen, nem is nagyon tudott beleszólni a dolgokba. Nem az integrációval foglalkozott, hanem Koszovóval, azzal, hogy kik azok, akik nem fogják elismerni Koszovó függetlenségét. Tadić ma is kiáll Jeremić mellett, neki ez a szerep jutott, ez a szerb külpolitika ma. Vagyis még mindig.
Azért sem felel senki, hogy a héten gyakorlatilag össze-vissza beszél a vezetőségünk. Volt-e az utolsó utáni pillanatban egy „újabb” kikötése az EU-nak (Koszovó függetlenségének elismerése) vagy sem. És mennyire új, meglepő feltétel ez, még ha mondjuk 8-án vagy 9-én reggel hangzott is el. Ivica Dačić belügyminiszter a megmondó ember az utóbbi időben, Koszovó függetlenségét emlegeti most is, azt, hogy annak elismerése a további uniós közeledésünk alapfeltétele. Egy ideig még érdekes volt ez a mantra, mert azt hihettük, hogy majd kivált valamilyen reakciót az államvezetésből, vagy az emberekből, lakmuszpapír lesz, ami majd megmutatja, hogy kinek mi a fontos. Vagy nem mutatott meg semmit, vagy tényleg senkinek sem fontos Koszovó, kivéve az alvilágnak és azoknak, akik a szerb intézmények fizetési listáin is szerepelnek meg koszovói bér is üti a markukat.
Đelić lehet, hogy tud valamit, amit mi még nem. Mondjuk azt, hogy ha Belgrád valamilyen kisebb csoda folytán normalizálná viszonyát Prishtinával, és ha nem lennének azok a barikádok, akkor sem lennénk jobb helyzetben. Mert akkor előkerülnének az igazán romlott dolgok: a korrumpált állami intézmények, a politikum közszférára gyakorolt túlzott befolyása stb.
Nem mondok semmi újat, ha azt írom, hogy az erőtlen vezetők idejét éljük. Minden szinten. Koncepció nélkül, az árral sodródva kikötünk majd valahol. De ha véletlenül nem ott kötnénk ki, ahol terveztük, majd megint ráfogjuk a külső tényezőkre, a nagyhatalmakra, az újabb világválságra, a rossz időjárásra, vagy akármire, csak ne kelljen tükörbe néznünk. Így is lehet. Csak meddig?
