„Abban az időben Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit. Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: »Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.« Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket. A felhőből szózat hallatszott: »Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!« Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.” Lk 9,28-36
Krisztusban kedves testvéreim!
Bizonyára sokszor úgy látjuk, hogy az életünkben mindig minden ugyanúgy történik. Benne vagyunk egy taposómalomban, minden napunk egyforma, és nem látjuk a végét az elvégzendő feladatoknak. Fáradtak vagyunk, elégedetlenek, és a lelki kiégés veszélye fenyegethet bennünket már a nagyböjt első pár hetében. Hol van még a feltámadás ünnepe? Hol van a húsvét fénye? Ha ezek vagy hasonló kérdések merülnek fel bennünk, akkor tekintsünk nyitott szívvel a mai evangéliumra, amelyben Jézus színeváltozásának története tárul elénk! Ez nemcsak egy történet a múltból, hanem maga az isteni valóság. Itt egy különleges lélegzetvételi időről van szó. A három tanítvány: Péter, Jakab és János számára Jézus isteni titkának feltárására szolgál e lélegzetvételnyi idő. A szürke hétköznapokból az Úr Jézussal visszavonult tanítványoknak egy olyan istenélményben van részük, amelyet soha nem felejtenek el, és amelyben számukra húsvét fénye dereng fel a Tábor hegyén. A múlt vasárnapi evangéliumi szakaszban lélekben a sátán vitte föl Jézust egy magas hegyre, most Jézus viszi föl tanítványait. A sátán a hegyről lefelé mutatott, és arra akarta csábítani Jézust, hogy a birtoklás szintjén valósítsa meg önmagát, Jézus viszont fölfelé, a hegynél is magasabbra irányítja a tanítványok figyelmét, és az isteni világba helyezi őket. A sátán azt kéri Jézustól, hogy leborulva őt imádja, Jézus pedig Pétert, Jakabot és Jánost az Atya imádására tanítja. Jézus visszavonul a mindennapi tevékenységből, de nem egyedül, hanem legbizalmasabb tanítványaival. És imájában egészen a mennyei Atya felé fordul. Ebben azonban nem olyan valaki, aki ezt a világot maga mögött akarja hagyni, hanem sokkal inkább a hídépítő szerepét tölti be. Ő egyszerre áll az Isten és az emberek oldalán. Benne a menny és a föld találkozik. Ő egymáshoz vezeti őket, a földhöz kötött, elálmosodott, elfáradt embereket és a mennyeieket: Pétert, Jakabot és Jánost, valamint Mózest és Illést, Isten világának képviselőit, akik az Ószövetség képviselőiként tanúskodnak arról, hogy Jézus a megígért Messiás. A színeváltozás pillanatai gyorsan tovatűnnek, de a három kiválasztott apostolban, és az egyházban mindörökre megmarad ez a kép, ez a kinyilatkoztatás. Az elbeszélés értelme: Jézus és a mennyei Atya elragadtatott pillanata. Mivel természetfeletti élményről van szó, amely a résztvevők számára valami módon érzékelhetővé, tapasztalhatóvá lett, küszködnek a hasonlatokkal, keresik a szavakat, ügyetlenül viselkednek, szinte magukon kívül vannak. Amit az apostolok eddig csak fokozatosan tudtak meg Jézusról, ami homályosan rajzolódik ki előttük, az most lebilincselő erővel tapasztalatukká lesz: ő tényleg az Isten Fia. Ezt fejezi ki Péter felkiáltása: „Mester, jó nekünk itt lennünk!” Egyedül Jézus Krisztus tudja összekötni a mennyet és a földet, személyének ragyogó valóságában. Ő Úr mindkettő fölött: arcán megfér a szenvedés és a dicsőség. A tanúságtevő hang ezért irányítja rá a figyelmünket: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” A színeváltozás után a földi élet valósága folytatódik az apostolok számára, de ennek az eseménynek, ennek az istenélménynek hatása, látványa benne marad a szívükben, s megerősíti hitüket, valamint állandó segítséget nyújt a kereszt hordozásához a szenvedés óráiban. Ez az esemény rámutat az apostolok életében arra, hogy a hazájuk a mennyben van, és nemcsak a tanítványok életében mutat rá az igazi hazára, hanem a mi életünkben is. Szent Pál a mai szentleckében a következőket írja: „A mi hazánk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítőt is, Urunkat, Jézus Krisztust.” (Fil 3,17–4,1) Hozzá kell mindent viszonyítanunk. Idelent a földi dolgokat, a munkánkat, családunkat, szenvedésünket az egész életünket. Vagyis a Tábor hegyén történtek megerősítenek bennünket abban, hogy az egész életünket az örök haza távlatában kell szemlélnünk, Jézus feltámadása révén.
Krisztusban kedves testvéreim!
Nem mindennap tapasztalhatjuk meg imádságainkban a Tábor hegyét, mert ez kegyelem, ingyenes ajándék azoknak, akik Jézus szoros követői akarnak lenni. Ezért hát törekednünk kell a nagyböjti időszakban is Jézus nyomában járni, időzni a Mesterrel, hogy közelében már most részesüljünk a mennynek egy kis szeletkéjében. Történt egyszer, hogy egy nagyvárosban egy nagymama unokája kezét fogva belépett az egyik templomba. A nagymama megkereste a piros fényt, amely a tabernákulumban köztünk élő szentségi Jézusra hívja fel a figyelmet. Letérdelt és elkezdett imádkozni. Az unoka ránézett a nagymamára, aztán a piros fényre, majd ismét a nagymamára. Egyszer csak megkérdezte: Nagymama! Amikor majd zöldre vált a lámpa, kimegyünk, ugye? Igen, szeretjük a zöld lámpát, szeretünk mindjárt a gázra lépni és elindulni, hajszolni az életet, de szükségünk van a pillanatnyi lélegzetvételre is, amikor a lelkünket is hagyjuk élni és felüdülni. Az örökmécses vibráló piros fénye sosem lesz zöld. Ezért szüntelenül arra szólít fel bennünket, hogy e rohanó világban álljunk meg, legalább egy lélegzetvételnyi időre. Hagyjuk, hogy az Oltáriszentségben jelen lévő s megdicsőült Krisztus csodálatos képe beépüljön a lelkünkbe, hagyjuk, hogy a lelki olvasmányaink, a mindennapi imádságaink kegyelmi pillanatai megerősítsenek bennünket abban, hogy a nehézségeket is el tudjuk fogadni.
Ámen.
