Tisztelt Atya!
Iszonyattal követem az ukrajnai háború borzasztó eseményeit. Egyebek mellett az is megrendített, amikor pár nappal ezelőtt bombatalálat érte az ostrom alatt álló Mariupol városának szülészeti és gyermekklinikáját. Vajúdó nők, újszülöttek, gyerekek, emberek rekedtek a romok alatt. Hárman életüket vesztették, köztük egy kislány, és 17-en sebesültek meg, a kórház dolgozói és kismamák is. Az ostromnak már 1200-1300 halálos áldozata van a városban. A halottakat tömegsírba temetik Mariupolban. Eszembe jut, hogy Jézus a kereszten úgy kiáltott fel: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Szerintem Mariupol lakossága és Ukrajna népe most ugyanezt mondja: Az Isten elhagyott minket. Nem tesz semmit, hogy megmentsen minket a rombolástól és a haláltól.
Kérdem Öntől, Atya: Isten valóban elhagyta Ukrajna népét, tényleg nem tesz semmit, hogy kimentse a háborúból, a pusztulásból? Ott hol van most az Isten, hol van ott az Ő szeretete? Egy hű olvasója, Béla.
Az Atyaisten valóban elhagyta szeretett Fiát, Jézust a keresztre feszítettségében, ami rettenetes szenvedést és gyötrelmes halált okozott neki. Tényleg nem tett semmit, hogy megmentse. Azt kellett volna tennie, hogy lejön az égből, és legyilkolja a Jézust legyilkoló római katonákat és a Jézus legyilkolását kitervelő farizeusokat, utána meg leveszi a halálos sebeket kapott Jézust a keresztről, és azon nyomban kigyógyítja ezekből a sebekből. Jézus így folytathatta volna földi életét úgy, ahogyan addig tette: még sokakat meggyógyít és megtérít a zsidó népben, aztán egy napon meghal, és fölmegy az égbe.
Az Atyaisten azonban nem avatkozott bele így a dolgok menetébe. Végtelen szeretetében az emberiség iránt teljesen magára hagyta Fiát, hagyta, hogy szenvedjen és meghaljon. Miért? Azért, hogy ez az elhagyott Jézus az összes Istentől elhagyott ember megmentője legyen: megmentője a szenvedéstől és megmentője a meghalástól. Ezt mondja ki egy helyen az evangélium: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Magára hagyta a kereszten, s ezzel odaadta az emberiségnek, neki adta minden embernek, hogy erővel és örömmel töltse el a szenvedő embert, a meghalót meg feltámassza az örök életre. Jézus erről beszélt, amikor ezt mondta: „Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon.” (Jn 6,39)
Isten Fiának ez az odaadása az emberiségnek ott történt az elhagyottságban. Amikor Jézus felkiáltott a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”, akkor Ő magába vonzotta minden ember minden szenvedését és meghalását. Úgy, ahogy ezt Ő előre megmondta: „Én pedig, amikor felemelnek a földről, magamhoz vonzok minden embert.” (Jn 12,30) Más szóval, amikor elszakadt az Atyától, akkor eggyé vált minden emberrel. Annyira eggyé vált, hogy amikor a benne hívő ember szenved, akkor Ő benne szenved, és adja neki az Ő isteni erejét és isteni örömét, amikor pedig meghal, akkor Ő hal meg benne, és adja neki az Ő isteni örök életét.
Isten Fia elhagyottságának az erőt, örömet és örök életet adó értelmét ismerte fel Chiara Lubich, a Fokoláre mozgalom alapítója a II. világháború kellős közepén az észak-olaszországi Trento városban, ami hónapokon keresztül a legborzalmasabb mindennapi bombázásokat szenvedte el. 1944. január 24-én egy kapucinus szerzetes pap azt mondta Chiarának, hogy Jézus akkor szenvedett legjobban, amikor elhagyottságát kiáltotta a kereszten. Chiara egy villámlással beérő isteni megvilágosodással megértette, hogy Jézus akkor magába vette minden ember minden szenvedését és halálát, és attól az órától fogva ott van minden ember minden szenvedésében és halálában, hogy a szenvedésben isteni erőt és örömet adjon neki, a meghalásában pedig feltámassza az örök életre. Ez a megvilágosodás 180 fokos fordulatot hozott Chiara világnézetében. Azt mondta abban az órában: „Mostantól fogva soha többé nem akarom látni a rombolásokat, a gyötrelmeket, a vesztességeket, a meghalásokat, a halottakat. Kizárólag az Elhagyott Jézust akarom látni minden rombolásban, gyötrelemben, vesztességben, meghalásban, halottban, Őt akarom szeretni mindebben, és így meglátni, hogy Ő felépíti a leromboltat, megvigasztalja a meggyötörtet, kárpótolja a vesztest, életre támasztja a meghalót, örökké él a megholtban.” Ezt a hitét és hitének ezt a megélését átadta első helyen vele tartó társnőinek és a körülöttük az 1944-es esztendő folyamán létrejött mintegy 500 fős közösségnek.
Egyetlen levelét idézem csak, amit 1945. január elsején írt a közösségnek, mely tanúsítja az öröm teljességét: „Ma is szeretetben telt el a nap, amelyet a repülőgépek csúffá és kegyetlenné akartak tenni. Hat órai állandó ott-tartózkodás után elhagytam az óvóhelyet. Nem volt hideg, és szívemet betöltötte az Elhagyott Jézus, akiért élem és elszenvedem azokat a kis fájdalmakat, amikben részesít azért, hogy Ő többé ne legyen Elhagyott.”
Mariupolban és a többi ostromlott városban Isten nem hagyta el Ukrajna népét. Odaküldte, odaadta neki egyszülött Fiát, odaadta neki éppen azzal, hogy a kereszten elhagyta, odaadta minden szenvedőnek és meghalónak. Ott van a lebombázott szülészeten meghalt anyákban és csecsemőkben, és viszi őket az örök életre. Ott van a sebesültekben, az éhezőkben, a fagyoskodókban, és adja nekik az isteni erejét és örömét. Ott van a vesztesekben, a menekülőkben, és adja nekik a bátorságot és a reményt. Ott van e borzalmas háború minden eseményében, és menti, üdvözíti a benne hívő, a beléje kapaszkodó embereket.
Elhagyottságnak köszönhetően Isten Jézus Krisztus személyében az egész világtörténelem folyamán ott van minden háborúban, minden gyötrelemben, minden veszítésben, minden meghalásban, és adja az isteni erőt, az isteni örömöt és az isteni örök életet. Ott volt például Auschwitzban a halálra ítélt rabokban, ott volt Veronában az autóbalesetben meghalt 16 fiatalban, ott volt 2014. február 2-án Csókay András 10 éves Marci nevű kisfiában, amikor az belefulladt a kerti medence vizébe, és Ő a karjaiba vette a meghaló kisfiút. (Két héttel a halál után, amikor az apa vitte temetésre fia urnáját, az odaszólt neki félreismerhetetlen hangon: „Apu, nem a medence vizébe hulltam, hanem Jézus karjaiba!”
Isten tehát nem hagyta el sem Ukrajna népét, sem az ostromlott városok népét, sem a bombázásban meghalt gyermeket, felnőtteket, hanem adja nekik isteni Fiát, Jézust, aki erősíti, vigasztalja, kárpótolja, gyógyítja, feltámasztja, örök életre viszi mindegyiket, azt, aki Benne hisz és Beléje mint Megmentőbe, Üdvözítőbe kapaszkodik.
