„Azokban a napokban vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz, hogy hallgassák őt. A farizeusok és az írástudók méltatlankodtak miatta. „Ez szóba áll bűnösökkel, sőt eszik is velük” – mondták. Jézus erre a következő példabeszédet mondta nekik: „Egy embernek két fia volt. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Atyám, add ki nekem az örökség rám eső részét. Erre ő szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élt, és eltékozolta vagyonát. Amikor mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s ő maga is nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára, hogy őrizze a sertéseket. Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Atyám házában hány napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg itt éhen halok. Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be.
Azonnal útra is kelt, és visszatért atyjához. Atyja már messziről meglátta, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult, és megcsókolta. Ekkor a fiú megszólalt: Atyám vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Az atya odaszólt a szolgáknak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát, és adjátok rá. Húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.« Erre vigadozni kezdtek. Az idősebbik fiú kint volt a mezőn. Amikor hazatérőben közeledett a házhoz, meghallotta a zeneszót és a táncot. Szólt az egyik szolgának, és megkérdezte, mi történt. Megjött az öcséd, és atyád levágatta a hizlalt borjút, mivel épségben visszakapta őt – felelte a szolga. Erre az idősebbik fiú megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért atyja kijött és kérlelni kezdte. De ő szemére vetette atyjának: Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És te nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy mulathassak egyet a barátaimmal. Most pedig, hogy ez a te fiad, aki vagyonodat rossz nőkre pazarolta, megjött, hizlalt borjút vágattál le neki. Ő erre azt mondta: Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied. De most úgy illett, hogy vigadjunk és örüljünk, mert ez a te öcséd meghalt és most életre kelt, elveszett és újra megkerült.”
Krisztusban kedves testvéreim!
Úgy gondolom, hogy sokunk számára ismerős ez az evangéliumi történetet, és hogy mindannyiunk élete megtalálható benne. A történet egy apáról szól és két fiáról. Mindkét fiú lázadó magatartást tanúsít az apa ellen, csak másmilyen formában. A kisebbik fiú az, aki kikéri örökségét az apjától, aki függetlenségre vágyik, aki elindul szerencsét próbálni egy távoli országba. Ő világot akar látni, az életet megismerni, megmutatni, mit tud. Nem akar szándékosan tékozló lenni. Mert ki akar tékozló fiú lenni? Senki, csak életrevaló. Körülbelül így hagyja el a legtöbb ember Istent is, az egyházat is, a hitet is. Kezdetben csak néhányszor marad el az ember a vasárnapi szentmiséről a hétköznapi, munkahelyen kívüli munka miatt. Gondolván, ha majd ezen túl lesz, akkor ismét járni fog misére, de aztán újabb sürgős munka akad. Persze nem akar ő elmaradni, még kevésbé leszakadni, de mégis elmarad, elszakad a templomtól, később az Istentől is, de ezt akkor már észre sem veszi. A kisebbik fiú: „Nem sokkal ezután… összeszedte mindenét, és elment…” Figyeljük csak meg, nem tüstént, nem azon a napon. Még valameddig otthon téblábolt. Csak éppen lélekben volt már úton. Így történik ez ma is. A legtöbb „messze induló”, Istentől elszakadó, az atyai házat elhagyó nem azonnal indul, nem azonnal szakad el, egyszer-egyszer még imádkozik, egyszer-egyszer még a szentmisén is találkozhatunk vele: karácsonykor, újévkor, húsvétkor, egy-egy esküvőn… és egyre ritkábban. Nem tékozlók akarnak ők lenni, csak életrevalók, és életbe illőek, maiak, modernek, és ehhez ugye joguk van. Ahhoz is joguk van, hogy egyszer egészen szabadnak – ahogy mondani szokták –, felszabadultnak érezzék magukat. Minden megkötöttségtől, hagyománytól, dogmától, parancsolatoktól és más efféle „maradi” dologtól szabadnak. De milyen volt a gondolkodása ennek a fiatalabb fiúnak a szabadságról? És milyen nekünk? „Minden szabad”, de nem minden használ. „Minden szabad”, de nem minden szolgál javunkra. (1Kor10, 22–23), mondja Pál apostol. Mennyire jó nekünk az Istentől, Atyától való függetlenségünk? Semennyire sem. A fiatalabbik fiú tulajdonképpen ezt a függetlenséget kereste, vagyis hogy ne kelljen senkinek felelni tetteiért. Függetlenség helyett azonban rabságba került: saját szenvedélyeinek a rabszolgája lett, és tisztátalan állatok nyomorult őrzője. Nem tudott bánni sem pénzével, sem életével, eljátszotta az apai szeretetet, s barátai is csak addig voltak, míg volt pénze. A fiú otthagyta apját, de nem tudta azt, hogy az apja nem hagyta el őt, még mindig szeretett fiának tartja és vár rá. Magához vonzott embereket, azok viszont otthagyták őt, számukra megszűnt létezni, ahogy pénze elfogyott. Végül egészen magára maradt. És ekkor, a disznók között, teljes elhagyatottságában döbbent rá, hogy ő nemcsak tékozló, hanem elveszett fiú is. Igazán el volt veszve, és ez a teljes elveszettség felismerése térítette észre. Természetesen ebben a felfedezésben szerepet játszik az Isten is. Igaz, a messzi tartományban nem azért támadt nagy éhség, hogy az az „életrevaló fiatalember” fölismerje: ő valójában nemcsak tékozló, hanem elveszett fiú, hogy összetörjön. De azt állíthatjuk, hogy Isten a nyomort és éhséget is a javunkra tudja fordítani azáltal, hogy mindezek közepette megtanít bennünket látni. Látni elesettségünket, bűneinket, hogy igaz bűnbánattal, belátással vissza tudjunk hozzá térni. Így tett ez az életrevaló fiú is, aki végül is rádöbbent, hogy az ő életrevalósága az Atya nélkül semmivé válik. Ezért hát nem törődve a múltjával, szégyenével visszaindult az atyai házba. „Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvalom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be.” Az idős apa már várta, fia elé szaladt, amikor messziről meglátta őt. Az atya sohasem hagyta el a fiút, mindig is hazavárta. Ez a mi Istenünk. Menekülhetünk Tőle, bújhatunk Előle, Ő nem hagy el bennünket. Mindig és mindenkit hazavár. A kisebbik fiú a vámosokat, a Mária Magdolnákat, a nagy megtérőket jeleníti meg a történetben, amiben a mi életünket is megtaláljuk. De ott van az idősebb fiú is, aki a farizeusok és az írástudók magatartására akar rávilágítani. A nagyobbik fiú, aki kint volt a mezőn, hazatérőben, amikor megtudta, hogy miért van az a nagy ünneplés odahaza, „megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az atyja kijött és kérlelni kezdte”. A farizeusok és az írástudók úgy hitték magukról, hogy igazak, mert megtartják a törvényeket és a szabályokat. S itt egyben az egyház nagyobbik részéről is szó van, azokról, akik soha nem hagyták el igazán az atyai házat, még csak annyira sem, hogy barátaikkal egy jó lakoma elfogyasztásának erejéig kirúgjanak a hámból. Úgy gondolom, hogy a legtöbbször mi is ebbe a csoportba tartozunk. Napról napra eleget teszünk vallásos kötelezettségeinknek, teljesítjük a parancsolatokat, de ha egy bűnös megtérése miatt az Atya örömét tapasztaljuk, szemrehányást teszünk neki… Nem tudjuk megérteni az Ő irgalmát, mely Őt arra készteti, hogy tárt karokkal rohanjon a hazatérő fiú felé. Nem tudjuk megérteni az Ő őrömét, s ezért nem vagyunk hajlandók osztozni az Ő boldogságában s bemenni a lakomára. S közben észre sem vesszük, hogy ezzel a magatartásunkkal magunkat zárjuk ki onnan. Ilyenkor az Atya elénk siet; anélkül hogy mi egyetlen bűnbánó lépést is tennénk feléje. Mert ilyen az Atya, Jézus Atyja, a mi Atyánk. Egyiknek elébe siet, a másikért meg kijön és kérleli őt. Az egyik fiának az utolsó lépéseit könnyebbítette meg, a másiknak az első lépéseit akarja megkönnyíteni. Egyikünket a disznók közül, a teljes elveszettségből öleli magához, a másikat talán egy templom első padsoraiból „kérleli” és tessékeli testvéreihez közelebb.
Krisztusban kedves testvéreim!
A példabeszéd elgondolkodtat bennünket azon, hogy mi melyik fiú szerepébe illünk bele. Jézus szándékosan nem fejezi be a történetet. Nem tudjuk, hogy az idősebb fiú az Atya kérlelésére bement-e a lakomára. Ránk van bízva a befejezés, mégpedig egész életünkkel. Választ kell adnunk az Atyának, aki mindennap kérlel bennünket, hogy menjünk be mi is a lakomára, osztozzunk az Ő őrömében, mert Ő mindenkor hazavár, bárhol is vagyunk.
Ámen.
