A víz egyre inkább olyan lesz, mint a befőtt. Amikor bőven van, jó volna eltenni belőle. Nem télire, hanem nyárára. És nem is a stelázsira, hanem oda, ahova sok fér. Ennek kivitelezése éppen olyan meredeknek ígérkezik, mint annak idején a lecsapolás, az ármentesítés, az árvízvédelem... A vízfeleslegektől ugyanis megszabadultunk, bár eltartott, mire sikerült. Aztán történelmi sikerként emlegetjük – mert az volt –, milyen ügyesek voltunk ebben. Szóval kiparancsoltuk a vizet, és mire végre megszabadultunk tőle, rájöttünk, jobb lett volna itt marasztalni. Mert idővel kezdett hiányozni. Az idén jobban, mint korábban bármikor.
Fussunk végig a Tiszán!
A Felső-Tiszán a vízszint nagyjából egy méterrel – csak ennyivel, néhol ennyivel sem – van a mindenkori legalacsonyabb szint felett. Az előrejelzések szerint vízszintemelkedésre belátható időn – öt-hat napon – belül nem kell számítani, a vízszint marad, ahol van. És ez a jelenség végigfut a folyón. Vannak ugyan duzzasztott szakaszok, amelyeken látszólag van víz bőven, és a vízhozamgörbe meglehetősen magasan feszül. De nem ingadozik. Ha megnyitnának egy csapot, akkor zuhanna a vízszint, a folyón végigsöpörne egy vitaminszegény áradás, majd hamarosan a víztükör kifeszülne egy sokkal alacsonyabb szinten. És máris látszana, mennyire nincs víz a Tiszában. Ez érvényes a folyón levő mindhárom – két magyarországi, egy itteni – duzzasztóra. Rossz rágondolni is, mi következik be, ha megépül a negyedik is, a rossznyelvek szerint valahol Csongrád alatt. Mert akkor a visszaduzzasztás – már nem csak a rossznyelvek szerint – elnyeli a Hármas-Körös alsó szakaszát, a torkolattól egészen a békésszentandrási duzzasztóig. Ne vegyen elő senki térképet, a guglimapszon se matasson, hiszen nem akarja látni, hogyan fog az festeni. Mert a duzzasztott szakaszokból élettanilag semmi haszon. Bár az életet kilókban számolók halparadicsomként emlegetik a folyók duzzasztott szakaszát, a gyakorlatban nem így van. Maradjunk annyiban, hogy a látszat ellenére – bőven van hal! – valójában diszkriminatív halparadicsomokról van szó, amelyekből eltűnnek az áramláskedvelő őshonos fajok. Igen sok faj, és olykor az utolsó szálig. Erről máskor/máshol bővebben.
Most arról van szó, hogy a víztározás is csütörtököt mondott. A hőség hatására és a vízutánpótlás hiánya miatt a sekély tározók – nemcsak nálunk, hanem a Kárpát-medencében mindenütt – a kiszáradás peremére sodródtak. Persze, nemcsak a víz utánpótlásával van gond, hanem a mértéktelen fogyasztással is. Amikor ezeket a tározókat kialakították, megállapították, mekkora a vízminimum. Élettani fogalomról van szó, hiszen ha már kialakítottunk egy nagy vízfelületet, akkor indokoltnak látszott halat engedni bele. Ahhoz pedig, hogy a hal meg is maradjon benne, meg fejlődjön is, víz kell. Csakhogy a víz másra is kellett. Például öntözésre. Volt időszak, amikor úgy tűnt, hogy az öntözés meg a haltartás – horgászati szinten – megfér egymás mellett. Aztán kiderült, hogy a tározók kialakításakor az illetékesek megfeledkeztek egy alapvető kísérő jelenségről. A feltöltődésről. Mert az elkerülhetetlen, és be is következett.
Hiába állapították meg a minimális vízszint értékét, hiszen azt a felszínen mérik, a feltöltődés pedig a vízfenéken történik. Hiába van meg a kívánt vízszint, amikor a vízfenék folyton emelkedett, ezért egyre kisebb volt a vízoszlop magassága. Tehát kevesebb víz, kevesebb oldott oxigén, szűkebb élettér, mostohább életfeltételek, ezek következményeként látványos halpusztulások... Ebből a bőrből azonban – a jelenlegi körülmények meg a változó éghajlat miatt – nincs hova. A dolgok kezelése végett vissza kellene kanyarodni, és egészen odáig menni a múltban, amikor a folyószabályozások, az ármentesítések, az árvízvédelem, majd a vízmegtartás a mai formáját öltötte. Lásd: Tiszaszabályozás.
A vizsláknak is csak térdéig ér a Körös (Fotó: Horváth Robin)
Bő harminc évvel ezelőtt már szó volt róla, hogy a Vásárhelyi-féle terv felülvizsgálásra szorul. Voltak sokan, akiknek ez akkor nem tetszett, és ma sem tetszik nekik. Tudni kell ugyanis, hogy a szóban forgó terv alapján több mint négyszáz kilométerrel – teljes hosszának egyharmadával – megrövidítették a folyót, minek következtében száz-egynéhány holtág jött létre, ebből mintegy száz Magyarország területén, tíz-egynéhány nálunk. Akadtak, akik ráeszméltek, hogy ezeket a medermaradványokat vissza kellene adni a Tiszának, mert sok víz férne el bennük, amelyet szükség esetén fel lehetne használni, meg aztán az újonnan kialakuló életterek alaposan feljavítanák a vidék vérképét. A hajózás szószólóinak ugyan nem tetszik az ötlet, és most még talán ők az erősebbek, de a dolgok alakulása szerint az élettani dolgok egyre inkább előtérbe kerülnek.
Csak futólag mondjuk, hogy a világ több pontján immár bontják a duzzasztókat. De senki se ijedjen meg, mi sosem szaladtunk az ilyen divat után. A Tisza tehát még bizonyos ideig ilyen marad. A tározókkal azonban komoly gondok vannak. A bácskossuthfalvival, a topolyaival, a borkovacival... Mindegyikkel, amelyiknek a vizét öntözésre is használják, és amelyet alacsony vízhozamú patak tölt fel. Egyelőre a halpusztulások jelzik, hogy közel a vég, holott erre a vízfogyatkozás sokkal előbb felhívta a figyelmet. A vízmérce azonban nem szúr szemet, még akkor sem, ha szárazon marad.
Nyitókép: Kisvízkor ötméteres szintkülönbség a törökbecsei gáton (Fotó: Buzás Mihály)
