„Abban az időben Jézus kiment az Olajfák-hegyére. Kora reggel újra megjelent a templomban. A nép köréje sereglett, ő pedig leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok egy házasságtörésen ért asszonyt vittek eléje. Odaállították középre, és így szóltak hozzá: »Mester, ezt az asszonyt házasságtörésen érték. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyet meg kell kövezni. Hát te mit mondasz?« Ezt azért kérdezték, hogy próbára tegyék, és vádolhassák. Jézus lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földön. Ők azonban tovább faggatták. Erre fölegyenesedett, és azt mondta nekik: »Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van!« Aztán újra lehajolt, s tovább írt a földön. Azok meg ennek hallatára egymás után eloldalogtak, kezdve a véneken, s csak Jézus maradt ott a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyenesedett és megszólította: »Asszony, hol vannak, akik vádoltak téged? Senki sem ítélt el?« »Senki, Uram« – felelte az asszony. Erre Jézus azt mondta neki: »Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!«” Jn 8,1–11
Krisztusban Kedves Testvéreim!
Ma nagyböjt ötödik vasárnapja van, és érdemes elgondolkodnunk azon, hogy miről is szólt ez idáig a nagyböjti készületünk. Megéltük-e azt, amit a mai evangélium üzen számunkra? Megéltük-e azt, hogy a nagyböjti időszak nem más, mint egy megújulás, mint egy második lehetőség, amikor tiszta lappal kezdhetünk mindent, úgy, ahogy a házasságtörő asszony is a mai történetben? De egyben fel kell fedeznünk azt is, hogy ez a megtisztulás egyedül nem megy. Megvagyunk hívva, hogy beismerjük esendőségünket, arra, hogy beismerjük, nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk bűn nélküliek. „Az vesse rá az első követ, aki bűn nélküli!” – mondja Jézus a farizeusoknak, akik meg voltak győződve saját tökéletességükről, hiszen ők írástudók voltak, ismerték a törvényt, és mindent el is követtek azért, hogy látszólag be is tartsák azt. Sokszor van úgy életünkben, hogy mi is úgy viselkedünk, mint ezek az írástudók, néha rádobnánk egy-két követ felebarátunkra, vagy rá is dobunk. Tehát ítélkezünk. Nagyvonalúak vagyunk a másik büntetésével kapcsolatban, vagyis mindjárt tudjuk, hogy a másik megérdemli a büntetést, és jogos, mert az igazságunk, amiről meg vagyunk győződve, ezt követeli. De ha a saját bűneinkre tekintünk, akkor elnézőbbek vagyunk, jobban takarjuk és elfedjük. Próbálunk egy kicsit csúsztatni a magunk javára. A farizeusok úgy mentek oda Jézushoz, mint akik már elítélték az asszonyt. Odaállították középre, ahol Jézus tanított. Nyilvánosan megszégyenítették, kimondták bűnét és halálos ítéletét, úgy tekintettek rá, mint egy tárgyra, nem pedig személyre. Érezhető a távolság a vádlók és az asszony között. Távol maradtak tőle, mert ezzel éreztették azt, hogy ők elhatárolódtak a bűntől, nekik semmi közük a gonoszsághoz. Úgy viselkedtek, mint akiknek meggyőződésük, hogy az igazság oldalán állnak. Ez abból látszik, hogy követelik Jézustól, adjon nekik választ: Mózes törvénye szerint meg kell kövezni a házasságtörőt. És Jézus, Te mit mondasz erre? – teszik fel a kérdést. Na de nem azért, mintha szükségük lett volna arra, hogy Jézus megerősítse őket abban, hogy mit mond a törvény a házasságtörésről, sőt hangsúlyozzák is, hogy a házasságtörésért halál jár. Hanem azért mentek oda, hogy Jézust tőrbe csalják, és hogy Őt is vádolhassák, ha rosszul válaszol. Ha Jézus is elítélte volna az asszonyt, és egyetértett volna a halálos büntetéssel, akkor azzal vádolták volna, hogy hol van most a bűnösök barátja, hol van az Isten Országának és bocsánatának tanítása? Ha pedig azt mondta volna nekik, hogy nem ért egyet a megkövezéssel, akkor pedig azzal vádolták volna, hogy a törvény ellen tanít. De Jézus nem várt módon válaszolt: „Az vesse rá az első követ, aki közületek bűn nélkül van.” Ezzel a kijelentéssel Jézus megszüntette a távolságot az asszony és a vádlói között. Kiragadta a nőt a középpontból, ahol egyedül van bűnével, és egybefogja vele mindnyájukat. Felhívta a figyelmet arra, hogy felismerjék, hogy az a bűn, amely a nőben lakozik, ott él bennük is. Felhívás volt arra, hogy ne érezzék az asszonyt többé idegennek, másnak, vádolhatónak úgy, mintha maguk nem volnának érintettek. Ismerjenek önmagukra az asszonyban, lássák meg önmagukat az asszony tükrében! Ismerjék el, hogy minden ember egyaránt vétkes Isten előtt, és csak Isten lehet az ember szívének ítélője! Megfigyelhető az is ebben a történetben, hogy Jézus nem mindjárt adott választ a farizeusoknak, hanem lehajolt és írni kezdett a földre. Ez két dolgot is jelenthet. Az első az, hogy nem zavartatta magát a provokáció miatt. Vagyis a farizeusok fürkésző tekintetét nem vette oly módon figyelembe, hogy nyugtalanul reagált volna rájuk. Nem tudták kihozni a sodrából. A másik pedig az, hogy ha valaki a földre ír, a porba ír valamit, az nem tartós, nem marad meg sokáig. Testvéreim, ilyen az az emlékezet, amellyel Isten fordul bűneink felé, mintha valami a homokba volna írva, és a szél első fuvallatára eltűnik. Jézus nem ítélte el az asszonyt, hanem az Atya irgalmasságát közvetítette felé. Semmit nem kérdezett a bűnéről, arról, amit elkövetett, nem tett neki szemrehányást, nem tekintett a múltjába, hanem tiszta lapot adott neki. Elmondható tehát, hogy ebben a történetben a Jézussal való találkozás mindkét fél számára meghatározó volt. Az asszony, számára azért, mert ő új életet kapott, a farizeusok számára pedig azért, mert most már nem vádolhattak senkit sem anélkül, hogy ne emlékeztek volna arra, hogy ők maguk is bűnösök.
Kedves testvéreim!
Isten megbocsátása abszolút ingyenes és váratlan, megelőz mindenfajta megtérést. És ennek megtapasztalása tudja csak átalakítani az emberi szívet, megadni annak lehetőségét, hogy megérezzük bűneink súlyát, és hogy új életet kezdjünk, megadva mások számára is azt a szeretetet, amit Isten elvár tőlünk. Ámen.
