Az 1989 karácsonya előtti napokban, amikor Temesváron kirobbant a romániai forradalom, a szerkesztőségben felmerült a szakmai kérdés: erről tudósítani kellene, de kit küldjünk a helyszínre, életveszélyes helyzetbe? Dujmó, akit főszerkesztőként az év márciusában neveztem ki külpolitikai rovatvezetőnek-szerkesztőnek, önként jelentkezett. Közölte, hogy Szabó Jóskával, aki akkor fiatal kezdő külpolitikai újságíró volt, autóba ülnek és elmennek Temesvárra.
Az elkövetkező napokban az egész szerkesztőség izgult, én különösen, mint felelős főszerkesztő: csak térjenek vissza életben, épségben! A Magyar Szóban nemrég megjelent, vele készített interjúban megemlítette, hogy ezért a munkájáért, a Romániából küldött jelentéseiért a szerkesztőség az év újságírói díjával jutalmazta. „Amiből kis híján posztumusz lett” – fűzte hozzá.
Dujmót csaknem fél évszázadon át ismertem. Még egyetemista koromban együtt laktunk albérletben Újvidéken a Gagarin utcában. A tordai Gyarmati Józsi, a temerini Dujmovics György és a topolyai Vadócz Karcsi a Magyar Szó fiatal újságírói voltak akkor, én pedig a lap ösztöndíjasa.
Dujmóval mindig szívesen barátkoztam, beszélgettem. Amikor együtt dolgoztunk a szerkesztőségben, majd utána is, amikor már csak „volt magyarszósoknak számítottunk”. Nemcsak az újságírásról, a politikáról, hanem közös érdeklődési területünkről, a festészetről is. Ha Temerinben kerestem fel, megmutatta festményeit, ha Budapesten járt, én az enyémeimet. Szerettem a mindig pozitív, higgadt, mindenkivel teljesen korrekt, igazi úriember stílusát. Temerinben Gyusziként ismerték, mi a szerkesztőségben Dujmónak hívtuk, ő engem Csorbazolinak.
Az utóbbi évek, évtizedek során ritkán jártam otthon Vajdaságban, de ha Becséről Újvidékre utaztam, általában felkerestem Temerinben. Talán ő volt az egyetlen, akinek meglátásait, reális és racionális értékeléseit teljes egészében elfogadtam. A hosszú éves jártassága, tapasztalata a világpolitikában segítette abban, hogy reálisan és racionálisan felmérje és tömören jellemezze az aktuális szerb és vajdasági helyzetet is.
Életem során két terület érdekelt igazán, a zene és az újságírás. Temerinben volt egy nagyon jó zenész barátom, Hajduk Jancsi, aki hét éve távozott. Most pedig, tragikus hirtelenséggel az újságíró barátom.
Nyugodjon békében, a világpolitika majd csak alakul valahogy.
