A szomjas folyómedrek és az esőtánc

A hosszan tartó aszály nyomot hagyott a folyómedrekben. A Felső-Tiszán a vízszint mélyen a negatív tartományban lapul, és durván szemlélve csupán egy méterre van a mindenkori legalacsonyabb szint felett. Ennek ismeretében nem csoda, hogy a folyó vízhozama ezen a szakaszon nem éri el a másodpercenkénti 150 köbmétert. A folyó duzzasztott szakaszain a víz szintjét ugyan magasabban tudják tartani, ez azonban mit sem változtat a lényegen, nevezetesen a kétségbeejtően alacsony vízhozamon. És ha már ennél a fogalomnál tartunk, néhány mondat erejéig maradjunk is itt. Szegednél a Tisza vízhozama 364, Zentánál pedig 415 köbméter. Ez azt jelenti, hogy a szelvényen másodpercenként ennyi víz halad keresztül. Ezért felmerül a kérdés, hogyan fordulhat elő, hogy Szegedtől Zentáig ötven köbméterrel növekedjen a vízhozam, holott ezen a szakaszon egyetlen jelentős mellékfolyó sincs.

Adott esetben felesleges a kis zöld emberekre vagy egy vízügyi összeesküvésre gyanakodni. Sokkal valószínűbb, hogy nem mért, hanem becsült vízhozamról van szó, ami azt jelenti, hogy az üvöltő különbség a tévesen beállított szemmérték következménye.

A Tisza vízgyűjtőjének hegyvidéki szakaszán a hóban felhalmozott vízkészlet értékének a megállapítása már sokkal egyszerűbb. Hó gyakorlatilag nincs. A vízkészlet pedig olyan alacsony, hogy a sokéves átlag a mostaninak kétszázszorosa. Ráadásul az utóbbi húsz évben még sosem volt ilyen kevés hó a Tisza vízgyűjtőjén. Özönvízből nem kérünk, mert akkor állítólag negyven napig ömlött, és nem volt benne köszönet. De kár volt annyit vizet elherdálni.

A Duna vízgyűjtőjén se vigasztalóbb a helyzet. Ingolstadtnál, a tőlünk hegymenetben legtávolabbi vízmércén, ugyan sor került egy érdekes jelenségre. Egyetlen nap alatt másfél méteres áradás bontakozott ki, amelyet hirtelen apadás követett, és néhány nap múlva a víztükör beállt a korábbi szintre. A többi vízmércén ez a jelenség megismétlődött, a mért értékek azonban szelvényfüggőek voltak, az ugrás nem volt ennyire látványos, és az árhullám hamar ellaposodott. Ritkaságszámba megy, hogy annyira fönt – mármint a folyó legfelső szakaszán – egy magányos árhullám alakuljon ki, amelyre az alatta levő, ám hozzá közel eső folyószakaszok nem tesznek rá néhány lapáttal. Megkockáztathatunk egy enyhe célzást, mely szerint valamelyik tározón ismét manipulálták a vízszintet, de ez nem terjedt ki járványszerűen a többi tározóra is, ezért nem alakult ki mesterséges árhullám. Abból az úgynevezett semmiből keletkezett fajtából, amelyet nem esőzés és nem is hóolvadás vált ki, de meredeken magasra szökkennek tőle a vízhozamgörbék.

A Közép-Dunán valamicskével több élet van a vízszint alakulásában, legalábbis akkor, ha négy-öt nap alatt a félméteres áradás életjelnek számít. Ez annyiban lesz jó nekünk, hogy a Bezdánnál kedden mért +51 centis, de kitartóan csökkenő vízszint néhány napon belül behúzza a kéziféket, és nem süllyed a negatív tartományba. Az ilyen alacsony téli vízszintek nem ismeretlenek tájainkon, de szabályszerűen akkor szoktak kialakulni, amikor a kőkemény hidegek hatására a vizek hó formájában halmozódnak, legnagyobb mennyiségben a vízgyűjtő hegyi szakaszán. Most azonban hiába keresünk ott havat, az Alpokban sincs belőle. Abból a kevéskéből, amely az 1500 méteres tengerszint feletti magasságokban lapul – az alacsonyabb területek hómentesek – szinte semmi sem jut majd el a folyóig; felszívja a talaj, elpárolog... Különösen akkor, ha az átlagosnak számító nyolc, valamint a maximumnak tartott tizennyolc köbkilométer helyett most kevesebb mint egy köbkilométeres a Nagymaros feletti vízgyűjtőn levő hóvízkészlet.

A vízhiány azonban nem csak a Tisza és a Duna vízgyűjtőjére jellemző, jut belőle a Száváéra is. Ez a folyó igen sok lőport pufogtatott el, hiszen január első hetében egy meredek, nagyjából háromméteres árhullámot indított, ezt egy hasonló méretű apadás követte – rövidke megszakítással –, amely továbbra is tart, és az előrejelzések szerint még napokig ez lesz az irányzat. A horvátországi Száva-szakaszon is folyamatos az apadás, sőt a jobb oldali mellékfolyók – Orbász, Sana, Una – úgyszintén apadnak. A Drina vízállása is rendkívül alacsony, bár ezen a folyón a vízerőművek üzemeltetése látványosan szokta ugráltatni a vízszintet. Az összképhez tartozik, hogy a Nagy-Moravában és mellékfolyóiban szintén kevés a víz, valamint hogy a Dráva vízhozamgörbéje is padlóközelben vonaglik.

Ha szélesebb frontszakaszon kívánjuk megközelíteni a témát, akkor annál a megállapításnál kötünk ki, hogy a Duna öt legnagyobb mellékfolyója közül négynek igen rossz a vérképe. És ez a négy folyó éppen tájainkon – érintve őket, vagy rajtuk – érik el a befogadó folyót. Kivetítve a problémát ezeknek a folyóknak a vízgyűjtőjére, egyértelművé válik, hogy a vízhiány hatalmas területeket érint. Idekívánkozik, hogy a prahovói, az utolsó hazai vízmércéig, a Duna vízgyűjtő területe 577 ezer négyzetkilométer. De nemcsak ezt a területet, hanem közelebbi és távolabbi szomszédságát is vízhiány sújtja.

Két megoldás van. Az egyik a vízvisszatartás, a vizek itt marasztalása, amikor vannak feleslegek, de mindezt a folyók duzzasztása nélkül. A második pedig: kérdezzük meg az indiánoktól, sikerült-e nekik esőtánccal?