Kedves atya!
Több beszélgetésben vettem részt az utóbbi hetekben, amelyekben az illető felek azt fejtették ki, úgy érzik, szeretteik elvárásainak meg kell felelniük ahhoz, hogy szeretetet kapjanak tőlük. Ezért az említett személyek alárendelt szerepbe kerültek a kapcsolataikban, megtéve mindent a másikért, néha erejükön felül, így csikarva ki a remélt szeretetmorzsát. Előfordult, hogy utóbbi el is maradt. Helyes ez Ön szerint? Miért jelenik meg kapcsolatainkban az elvárás? Köszönöm előre is a válaszát: T.
Amikor valaki elvár valamit a másiktól, az azt jelenti, hogy az a valaki a maga részéről úgy számít arra a valamire, mint természetes, magától értetődő dologra. Az elváró személy erőszakosan megköveteli azt a valamit, feltétlenül számít rá, ezért ha nem kapja meg, haragszik és büntet.
Az elvárás a szerettei részéről éri az embert, a szerettei elvárásának kell megfelelnie, mert azok tartják természetesnek, magától értetődőnek, jogosnak, igazságosnak, hogy a szeretetükért feltétlen szolgálatot kapjanak. Ez az elvárás az embert alárendelt személlyé, valóságos rabszolgává teszi, mert neki mindenáron meg kell tennie, amit a szerettei követelnek tőle.
Elváró, követelő személlyé akkor válik az ember, amikor megkívánja, hogy az a neki tetsző valaki az övé, az ő tulajdona legyen, vagy úgy, mint házastárs, élettárs, vagy mint szülő – apa, anya, vagy mint gyermek – a fia, a lánya, vagy mint barát, barátnő, vagy mint munkás, alkalmazott. Mihelyt azt mondja valakire, hogy ő az enyém, az én tulajdonom, az én birtokom, azonnal elvárással, követeléssel, erőszakossággal viszonyul hozzá. Az effajta viszonyulásnak az oka pedig az, hogy önszeretet és gőg van a szívében.
A Tízparancsolatban a 9. éppen ettől a kisajátító hajlamtól akarja megőrizni és megszabadítani az embert: „Ne kívánd meg felebarátod házastársát, se rabszolgáját, se rabszolganőjét!” (Kiv 20,17) Más szóval: Ne kívánd meg a másikat, hogy legyen a tiéd, a te tulajdonod, a te birtokod, a te rabod, ne kívánj birtokba venni senkit, ne ragassz magadhoz senkit!
Az önszerető és gőgös szívű ember, ha meglát egy szép, vonzó, tetszetős személyt, felébred benne a kívánság, hogy megszerezze magának, hogy a magáévá tegye. Ez a kívánság a birtoklás vágya benne. A birtoklásvágy arra indítja, hogy lefoglalja magának, meghódítsa, elcsábítsa, rávegye arra, hogy az övé legyen, csak az övé, és rendelkezzen vele elvárásai szerint.
A birtoklásvágy az embernek abból a szükségletéből fakad, hogy legyen valakije, akit szeret, akiben kedve és öröme telik, aki szépségével és jóságával kielégíti szeretetszükségletét. Az önszerető és gőgös ember azonban éretlen a szeretetre. Olyan, mint egy gyerek, aki azért szereti az apját és az anyját, hogy azok kielégítsék testi szükségleteit. Erich Fromm szociálpszichológus mondja A szeretet művészete című könyvében, hogy az érzelmileg fejletlen, a „gyernőtt” szeretet koldulja a szeretetet: „Szeretlek. Kellesz nekem, hogy boldogíts!” Örök gyerek, aki másokra szorul, és képtelen a felelősségvállalásra. A birtoklásvágy az ösztön erőszakosságával működik benne. Érzelmileg zsarol azzal, hogy azt mondja: „Szeress, mert különben meghalok! Jaj nekem, ha nem szeretsz!” Erőszakosan kényszerít olyan fenyegetéssel, hogy: „Szeress, különben meghalsz! Jaj neked, ha nem szeretsz!” Azt az alapvető szükségletét, hogy szeressen és szeretve legyen, erőszakkal valósítja meg.
A legkülönbözőbb kényszerítő eszközöket veti be: 1/ Hamis dicséreteket, bókokat, hízelgő szavakat mondogat a kiszemelt zsákmánynak. 2/ Csábítja a testével, szexis öltözködésével, kacérkodással, szemérmetlenségeivel, trágár beszédeivel. 3/ Kényezteti, mindent megenged neki, kéjeleg vele, elhalmozza ajándékokkal. 4/ Molesztálja, szexuálisan zaklatja, rászáll, ráragad, erőszakot követ el rajta. Rácsavarodik, mint egy kígyó a zsákmányára.
Miután a célját elérte, vagyis meghódította és birtokba vette ezt a kívánatos személyt, akkor a tulajdonának, birtokának, zsákmányának tekinti, aki fölött csak ő rendelkezik a kénye-kedve szerint.
Azt mondja neki, hogy szereti. Ez a szeretet az ő részéről azt jelenti, hogy neki jó, neki élvezetes dolog vele lenni, s azt nem is kérdezi, hogy ennek vajon milyen érzés vele lennie, hogy ez mit kíván, ennek mi a jó és mi az élvezetes.
Ő a neki megtetszett személyt megkívánta és zsákmányként megszerzi. Hazaviszi, bezárja a házába, megfosztja a szabadságától, egy tárggyá teszi, amit kizárólagosan ő birtokol. Megfosztja a szabadságától, elszakítja Istentől és embertársaitól. A zsákmány olyanná válik, mint a gyökeréről leszakított virág a vázában: szükségszerűen elfonnyad. Ebben a fonnyadásban vagy elkeseredik és depresszióba jut, vagy lázad és hisztizik.
Az önszerető és gőgös ember ezt a kizárólagos tulajdonát kisajátítja magának. Úgy tekinti, hogy másnak nincs joga rá, senki más nem élvezheti a szépségét és jóságát. Féltékenység azaz gyilkos gyűlölet támad benne mindazok iránt, akiknek ő kedves lehet. Elzárja mindenkitől, aki őneki jó lehet, mert nem létezhet rajta kívül senki más, akinek ő a kedvében járhat. Epés keserűség mardossa az ő boldogsága miatt is.
A féltékenység egy mérges kígyó vadsága benne. Gyanúsító szavaival a keserűség mérgét marja belé, megkívánásával rácsavarodik és fojtogatja. Ez a kizárólagos odaragasztás és a mardosó féltékenység kiöl belőle minden szeretetet iránta. Megfertőzi a rögeszmés gyanúsítgatás, eluralja a hiperizgatottság, az állandó zaklatottság.
A féltékenykedésen keresztül megszállja a tisztátalanság ördöge. Ez a démon úgy rátapad a birtokba vett személyre, mint a ragály a testre, és beleoltja tisztátalan, fertőző lényét. A másiknak énje eltűnik, a megerőszakoló személy birtokba veszi a testét is, a lelkét is.
Mit tegyen az elvárás rabságába került ember?
Az első tennivalója az, hogy érzelmileg váljon felnőtté. Erich Fromm írja említett könyvében, hogy az érett, felnőttkorú szeretet mondja: „Szeretlek. Kellesz nekem, hogy boldogítsalak!” Aki kinő az önszeretetből és a gőgből, az altruistává válik, és nem szorul rá, hogy szeretetmorzsákat csikarjon ki.
A másik tennivaló az, hogy önállósuljon, tudjon megállni a saját lábán. Akkor képes lesz nemet mondani az erőszakos elvárásokra, és képes lesz elviselni az emiatt kiváltott haragot és büntetést. Ugyanakkor éppen azzal, hogy szembehelyezkedik a zsaroló kényszerrel, ébreszti rá az erőszakoskodót, hogy nem a tulajdona és a birtoka neki, hanem egy tiszteletet és megbecsülést érdemlő felnőtt, egy érett ember. És ha megtörténik ez a ráébredés, akkor ez a hamis szeretetű és gőgös szívű ember megváltozik, és képes lesz őszinte szeretettel és alázatos szívvel viszonyulni hozzá.
Életbe vágóan fontos, hogy az egymást szeretők ne birtoknak és zsákmánynak tekintsék egymást, hanem ajándéknak, és mint ilyenek, szabadon, önként ajándékozzák magukat egymásnak. Ez az ajándék-mivolt és az önajándékozás képesít az az igazi szeretetre és a szolgálatkészségre.
