Keveseknek jutott olyan szerencsétlen sors, hogy a nemzettársak egyharmada egyik napról a másikra az anyaország határán kívülre került. Nem vándoroltak ők, csak az országhatárok. S mert az igazságtalanság jóvátétele elmaradt, a szomorkodás pedig nem tarthat örökké, a Trianonhoz kötött hivatalos országcsonkítás kilencvenedik évfordulóján az Országgyűlés az összetartozás napjává nyilvánította a békediktátum aláírásának napját. Éppen ma tizenkét esztendeje.
Igazának tudatában is sokszor mentegetőzésre, védekezésre kényszerül az ember. Mert olyan eszmeiség igyekszik hatalommá válni – nem is sikertelenül – a világ jobbnak vélt felén, amely tagadja azt, ami bevált, sikeres, működőképes – mindezzel együtt pedig az értelmet is. A nemzet ügye sem képez kivételt. Elavultnak mondják, idejétmúltnak mindazzal – így a hagyományos családdal – együtt, ami közösséget képez, ami összetartozást jelent és erőt ad, helyette az egyéni, majdhogynem korlátlan szabadságot tűzik zászlajukra. Pedig a nemzet él – sokfelé már foszladozva –, néhol országhoz kötődésben, másutt nyelvében, kultúrájában, történelmében együttesen; helyenként tagadni igyekeznek, más helyen nyíltan megvallják, sőt – urambocsá – büszkék is rá, bár a másik oldal rájuk/ránk süti a nacionalizmus szégyenbélyegét.
Az összetartozás napja nem valamiféle egynapos ünnep, amelyet másnapra feledünk, hanem összegzésre alkalmat adó kiemelt pillanata a folyamatos tevékenységnek. Annak a munkának, amely az országhatárnak ezen az oldalán óvodákat, iskolákat és gazdaságot épít a megfogyatkozott nemzeti közösségünk megtartása érdekében, amely kettős állampolgársággal „hivatalossá tette” az anyaországi kapcsolatot, amely a megmaradt országban élőkkel is igyekszik tudatosítani, utazások által is megismertetni, hogy mi történt százkét évvel ezelőtt az országgal és népével: darabokra törték, de mégis vagy újra, évszázadnyi idő múltán is megmaradva összetartozunk.
