Négyszáz „házőrző” egy helyen

A tornyosi tanyavilág legszélén áll a Tót Horgosi család tanyája, távol a városi és a falusi zajtól. A telefonos útbaigazítás is egyszerű, hiszen a főútról letérve egyenesen kell menni, amíg csak bal kéz felől az udvarban rengeteg libát nem látunk. Itt él és fejleszti nem mindennapi vállalkozását Tót Horgosi Zoltán és felesége, Rita, akik néhány évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy nekivágnak egy igen kockázatos vállalkozásnak − a libatenyésztésnek. Az csak később derült ki, hogy ez a cseppet sem könnyűnek tűnő foglalkozás valójában nem idegen a fiatal házaspár számára, hiszen Zoltán családja már korábban is nevelt libákat, csak nem nagyban, és főleg nem ezt a fajtát.

Még mielőtt rátértünk volna a „libás történetre”, Zoltán elmesélte, hogy Zentán született, Tornyoson fejezte be az általános iskolát, Topolyán pedig a mezőgazdasági középiskolát, majd bevonult katonának. A libatenyésztés 2005-ben kezdődött, akkor szüleivel vágtak neki, az állomány mintegy 100 darabot számlált, a libákat pedig saját részükre nevelték.

− Eleinte 5-10, ritkábban 20 darabot értékesítettünk, és minden alkalommal keltek kislibák is. A családban fehér libákkal kezdtük, feleségemmel csak jóval később tértünk át a mai, francia szürke liba (más néven májliba) tenyésztésére, ami tulajdonképpen hibrid (ipari), és tömésre is alkalmas. Annak idején, amikor úgy döntöttünk, hogy áttérünk a nagybani tenyésztésre, olyan problémákkal szembesültünk, hogy nehéz (vagy inkább lehetetlen) a nagybani értékesítés, emellett nem volt hol kikeltetni a sok tojást. Miután ezt megoldottuk, egyfajta zsarolással találtuk magunkat szemben, hiszen a keltetővel rendelkezők tudták, hogy csak ők tudnak felvállalni nagyobb számban tojást. Kínálták, hogy adjuk el a tojásokat, ami viszont számunkra nem volt kifizetődő, így 2014-ben felszámoltuk az állományt. Utána egy évig libák nélkül voltunk, majd újra próbálkoztunk. Nehéz volt újraindulni, és csak apró lépésekkel haladtunk előre. Magyarországról hoztunk be szürke libákat, de akkor még nem így néztek ki, mint a mostaniak, külsőre sem. Tudni kell, hogy idővel sokat változtak az igények, így a mai, szürke liba húsa sokkal puhább, zsírosabb, mint a fehér libáé. Eleinte csak kis mennyiséggel próbálkoztunk, fejlesztettünk, közben (sajnos) mindig saját kárunkon tanultunk. Az egészben az a jó, hogy szerintem végül ez vezetett a mai, kezdetleges eredményekhez, hiszen csupán az elején járunk. Hat év alatt, igaz, lassanként, de négyszáz anyalibára növeltük az állományt, ma már vannak saját keltetőink, biztosítjuk a megfelelő tápot, megvan a keltetéshez szüksége hely (helyiség) és felszerelés, valamint adva vannak az egyéb feltételek is – magyarázta Zoltán.

Miközben Rita megfőzte a kávét, a fiatal házigazda elmesélte mindazt, amit egy vidéki laikus újságírónak a libáról illik tudni. Szavai szerint nagy testű, gyorsan növő madárról van szó, ami igen keresett a piacon, elsősorban a minőségi hús, máj, és persze a libazsír miatt. Előrehaladni pedig úgy tudtak, okulva a korábbi esetekből, hogy saját – használt − keltetőket vásároltak, amelyekkel a libatojások mellett szolgáltatásos tevékenységet (keltetést) is végezhetnek. A hazai, parlagi, valamint kettős hasznosítású csirke mellett a fácánon, fürjön, gyöngytyúkon át a hízókacsáig és pulykáig mindenféle tojást elvállalnak.

A kérdésre, hogy fiatal vállalkozókként miért éppen a liba mellett döntöttek, a házigazda elmondta, hogy a vállalkozás még mindig kísérleti fázisban van, az egészben pedig különösen érdekes az, hogy egy roppant intelligens állatról van szó.

– A libának sok olyan tulajdonsága van, amiről az ember példát vehetne. Igényes, értelmes, intelligens állat, nem csupán a hangjáról, hanem az arcáról is felismeri a gazdáját. Kicsi korában igényes, de miután kinő a tollazata, teljesen igénytelen. Utóbbi alatt az életkörülményeket kell érteni, hiszen semmi sem aggat neki. Sem az eső, sem a szél, sem pedig a hőmérséklet-változás, egyszerűen mindent túlél. Fontos számára, hogy minél messzebbre lásson, ezért nem igazán szereti a korlátolt, esetleg zárt térben való tartózkodást. Amíg pici, nagyon érzékeny, így pl. a huzat, az erős fény is árthat neki, oda kell figyelni a napi többszöri aljazásra stb. – magyarázta a házigazda.

Közben folyamatosan jegyzem a legfontosabb tudnivalókat, a diktafon is működik, hiszen a nem mindennapi beszélgetés minden egyes részletére figyelni kell, nehogy a legfontosabb dolgok kimaradjanak. Az állat táplálkozására terelve a szót megtudom, hogy a kisliba kizárólag speciális tápot kap, súlya tíz hét alatt eléri a hat kilogrammot, és hogy az első három hétben biztosítani kell számára a megfelelő hőmérsékletet. Ha van lehetőség legeltetésre, az eredmény ennél jobb. Ezt követően kezdi el kontrollálni a szervezetét, vagyis ha melege van, akkor tágítja a tollait, ha viszont fázik, akkor összehúzódik. Az első három hétben az ún. egyes, hathetes koráig pedig a kettes számú tápot kapja. Fontos, hogy a táp mellett többfajta gabona (kukorica, búza, árpa stb.) álljon előtte, külön edényekben, így tud választani. A táplálkozás adagolása talán a sertéshez hasonlítható, vagyis 3 kg takarmány szükséges 1 kg súly eléréséhez. Az ötödik hét után alakul ki a tollazata, ami egy igen érdekes folyamat, hiszen 2-2,5 nap alatt szemlátomást teljesen átalakul (külsőleg), ez alatt az idő alatt pedig több különböző színt vesz fel, és aki nem ismeri ezt a folyamatot, döbbenetesen szép átmenetnek lehet a szemtanúja. Onnantól kezdve pedig a szabad ég alatt él. Van neki ugyan hova behúzódni, de a liba nem szívesen bújik semmi alá, jó a tűrőképessége, ennek köszönhetően jól tűri a fagypont alatti hőmérsékletet is. Sajátossága (több állathoz hasonlóan), hogy előre érzi és hangosan jelzi, ha időjárás-változás közeleg. Amikor a libasereg idegen hangot hall, hangos kiabálással jelzi, hogy idegen érkezett a házba, ebből kifolyólag a libák jó házőrzőnek is számítanak.

Az értékesítést illetően Zoltán elmondta, hogy az eladás piacokon, vásárokon történik, de sokan házhoz jönnek értük, kicsiben elviszik őket. Az árról szinte semmit sem lehet előre tudni (kalkulálni főeg nem), hiszen a gabonaárak az utóbbi két évben történelmi csúcson vannak, ezért az éppen aktuális piaci árhoz kénytelenek alkalmazkodni.

− Oda jutottunk, hogy manapság a tiszta kereset egy részéről le kell mondani, mert a libát el kell adni, hiszen miután eléri a megfelelő súlyt, nem tudom tovább tartani. Több ezer darabról van szó, ezért nagyon nagy a kockázat. Mindebből pedig az következik, hogy a termelő (újra) ki van szolgáltatva a piacnak, holott a dolognak fordítva kellene működni. Talán ez az egyik oka annak, hogy még mindig egy helyben topogunk, nem tudjuk kockáztatni a további beruházásokat, hiszen rövid idő alatt teljesen tönkremehet minden, amiért eddig keményen megdolgoztunk. Vannak különböző alternatív megoldások, de mindez nálunk (mámint az országban) még gyermekcipőben jár. Itt van például a libazsír, aminek gyógyhatása bizonyított ugyan, keresik és veszik is az emberek, de nincs megoldva a termék folyamatos előállítása, a minőség-ellenőrzés, a végtermék biztos piacáról nem is beszélve. Gondolkodni lehet róla, de az nem vezet sehova. Konkrét javaslatok, megoldások kellenek ahhoz, hogy a termelő és az összes többi „lánckarika” (csomagolás, értékesítés, reklám) bezárja a kört, és hogy biztosra mehessen. A mai, naponta változó világban ez szinte elképzelhetetlen – szögezte le Zoltán.

Teszünk egy kört a tanyán, megnézzük a libákat az udvarban, később pedig a szabadban is. Rita közben elmagyarázza, hogy óvatosan fotózzunk, nehogy megijedjenek, mert akkor nehéz lesz lecsitítani őket. Zoltán kinyitja a karám ajtaját, hangos „kifelé”-t vezényel, mire a libák, persze libasorban, megindulnak. A Tót házaspár karlendítéssel „kormányozza” a hatalmas sereget. Természetfotós kollégámmal távolabbról szünet nélkül kattogtatjuk a gépet, a látvány lenyűgöző, a terelés és a bevonulás csendben folyik. Az egész talán 15 percig tartott, de hosszabbnak tűnt. Miután újból becsukta a nagy sereget, kissé közelebb megyünk, hiszen a tojók használt gumiabroncsokban, száraz kukoricalevélen költenek. Nyakukat hosszan kinyújtva jelzik, hogy ne menjünk közelebb, mert nem szeretik az idegeneket. Csak ekkor jövök rá, hogy mennyire igazat kell adni Zoltánnak és Ritának, amikor a liba intelligenciájáról beszélnek.

Később egy hatalmas hangárfélébe megyünk, ahol több nagy keltetőgépben forognak a tojások. Miközben zúgnak a gépek, Zoltán elmagyarázza, hogy itt már minden digitális vezérlésű, télen-nyáron fontos az állandó hőmérséklet biztosítása. Egy-egy fotó erejéig kinyitja egyik-másik gép hermetikusan lezárt ajtaját, megcsodáljuk a lyukas tálcához hasonló eszközön sorakozó, hatalmas tojásokat. Rita közben egy kis kartondobozból frissen kelt kislibákat rak az asztalra, és elmagyarázza, hogy ezért az exkluzív fotózásért kellett többszöri halogatás után megvárni az áprilisi keltetés végét és a riportkészítést. Ennyi nagy- és kislibát egy helyen nagyon ritkán látni. Miközben barátommal örülünk a nem mindennapi látványnak és lehetőségnek, a fiatal házaspár beszélget a kislibákkal, odabújnak a még pihés, csöpp állatokhoz, megsimogatják, babusgatják őket, a piciny állatok pedig megbámulnak mindnyájunkat. Rita felvesz egyet, kiviszi a fűre, s itt újabb, kivételesen szép fényképek készülnek.

Nem lenne kerek a történet, ha nem libazsíros-sós-paprikás, puha kenyérrel fejeződött volna be a tornyosi látogatás. Még mielőtt rákanyarodunk a Kavilló irányában vezető dűlőre, a fiatal és bátor házaspárnak további kitartást kívánunk a vállalkozáshoz.