Evangélium Szent Lukács könyvéből: 12, 35–40, 47–48:
Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
„Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki.
Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák.
Az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri, s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap.
Mert aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.”
A mai vasárnap evangéliuma nagyon fontos vallásgyakorlati magatartásra hívja fel a figyelmünket. Mondhatjuk ezt virrasztásnak, éberségnek, bizalomnak. A lényeg az, hogy egy bizonyos állandó készenlétet kér tőlünk az Úr.
Különbséget kell tenni a virrasztás és az éberség között.
A virrasztás vallási értelemben egy bizonyos áldozatvállalást jelent. Fölkel valaki éjszaka, megszakítja az éjszakai pihenését, hogy teljes nyugalomban elcsendesedjen és Istennek szentelje az idejét és önmagát. Ezt legtöbbször a szemlélődő szerzeteseknél vagy szerzetesnőknél találjuk, de nem csak náluk.
Ezt talán mindannyiunknak kellene időnként gyakorolni, ha nem másképpen, akkor azzal, hogy előbb felkel reggel, és amikor még minden csendes a házban, hosszabb időt szentel Istennek. Én magam szinte mindennap ezt teszem. Később erre nincs lehetőségem, mert napközben állandó jövés-menés van a házban, és állandóan megszakítják az imádságaimat. A virrasztásnak az a nagy értéke a lelki életünkben, hogy az imádságnak ad nyugalmas lehetőséget.
A mai evangélium az éberséget hangsúlyozza, ami nem azonos a nem alvással. A példabeszéd a szolga vagy a kulcsár éberségéről szól, akinek ugrásra készen kell állnia, amikor megérkezik az ura. Ez a készenlét lelki értelemben véve sokoldalú. Érdemes vele részletesebben foglalkozni.
Először is szóljunk arról, ami a leginkább fiatalabb korban élőknek – de nem csak nekik – a nagy kísértés. Sokan könnyen kimondják az élet forgatagában, hogy ráérnek még imádkozni, misére menni, szentségekhez járulni, majd teszik, ha idősek lesznek. Lehet, hogy az ilyen gondolkodású emberek hívőknek tartják magukat, de a gonosz átejti őket a halogatás gondolatával. Először is egyáltalán nem biztos egyikünknél sem, hogy lesz akár a holnapi nap is. A jelen pillanat az adott, most közeledhetünk az Istenhez, most dicsőíthetjük Őt. A holnap az vagy lesz, vagy nem lesz.
A másik dolog, hogy amit ma elmulasztottam – imát, szentmisét, jócselekedetet, szeretetet –, az soha többet nem jön vissza. A későbbi napok lehetőségei már egészen más körülményre vonatkoznak, és nem pótolják az elmulasztott, kihagyott lehetőségeket. Jézus beszélt arról, hogy aki követni akarja, az mindennap tagadja meg magát és vegye fel a keresztjét. Az elmulasztott dolgokat, elsősorban a lelkieket, nem lehet pótolni. Esetleg csak magunkat tudjuk javítani, hogy például kevésbé legyünk hanyagok, mint előbb voltunk. Másrészt – és ez sok évi tapasztalatom – aki fiatalabb, életerős korában nem talál időt és főképpen kedvet a vallásgyakorlatra, az megöregedve, legyöngülve, betegen megkeseredve még sokkal kevésbé talál rá az imára és a vallásgyakorlat cselekedeteire.
A harmadik dolog, hogy nem a tetszés szerinti tiszteletet vagyunk kötelesek adni Istennek. A vallásgyakorlatunk nem olyan, mint amikor egy meccsen szurkolunk egy csapatnak, utána kimegyünk, és az életünk megy tovább a maga útján. Isten, a mi Istenünk nem olyan, mint egy bálvány. A mi vallásgyakorlatunk nem olyan, hogy időnként illik megjelenni a bálvány előtt és vetni egy kis tömjént a parázsra. Jézus azt ígérte, hogy mindennap és mindenütt ott lesz velünk, sőt azt ígérte, hogy Ő és az Atya lakást vesz nálunk. Nekünk folyamatosan, az egész életünkben dicsőítenünk, imádnunk kell Őt és kérni a segítségét.
Az éberséggel kapcsolatban számba kell venni, hogy nem mi adtunk magunknak életet, nem mi adjuk az erőt, az egészséget, a képességeket, a jó föltételeket, egyáltalán semmi nem tőlünk van, amik vagyunk, és ami körülvesz bennünket. Nagyon hangsúlyoznunk kell, hogy Isten nemcsak akkor segít be nekünk, amikor valami elakadt az életünkben. Ő mindennek a forrása és az adományozója. Nem viselkedhetünk Istennel úgy, mint amikor elakad az autónk, és leszólítunk valakit a járdáról, hogy hé, told már meg egy kicsit, és ha beindult, akkor megyünk tovább, esetleg intünk annak, aki megtolta a kocsit. Ez utóbit nagyon hangsúlyozom, mert úgy tapasztalom a legtöbb, magát jó kereszténynek, jó vallásgyakorlónak tartó testvérnél, hogy ezt a magatartást egészen normálisnak, magától értetődőnek tartja.
Az éberség vagy készenlét, amiről a mai evangélium szól, annak a megértését jelenti, hogy az egész életemet úgy kaptam az Istentől, mint a tíz, öt vagy egy talentumot, és igyekszem úgy élni, hogy mindenkor, életem minden órájában el tudjak számolni a kapott adománnyal és azzal, hogy mit valósítottam meg vele a földi életemben. Aki ezt megérti, az felfogja, hogy az életének nincs egyetlen üres napja sem, egyetlen üres órája sem. Mindegyiket ki kell használni az Isten akarata szerint, és mindegyikért felelősek vagyunk, és el kell vele számolnunk.
Az éberség tehát azt jelenti, nagyon odafigyelünk arra, hogy mindenkor készen legyünk a számadásra, bármikor is érkezik az.
Ugyanakkor ez az éberség és készenlét nem azt jelenti, hogy agyonhajszoljuk magunkat munkával, jótékonysággal vagy akár a túlzott vallásgyakorlattal. Csak mindig annyit kell tenni, ami az Úr akarata. Ő azt akarja, hogy szép és kiegyensúlyozott életet éljünk ebben a világban.
