Kedves atya!
Az utóbbi éveimben gyakorta érzem magam kevésnek. Akár egy kapcsolatban, legyen az baráti vagy munkakapcsolat: úgy érzem, nem elég vagy nem jó, amit adok magamból. Ezt a másik fél reakcióiból, elhidegüléséből következtetem. Volt olyan, hogy próbáltam menteni ezeket a félresikerült ismeretségeket, de az esetlen kísérleteim még inkább kudarcot vallottak. Feladatok teljesítésekor szintén be-bevillan ez az érzés. Kevésnek lenni. Általában igyekszem maximálisan teljesíteni (valószínűleg, hogy elkerüljem ezt a mardosó érzést), de sosem vagyok igazán elégedett a végeredménnyel.
Eléggé egy helyben toporgok. Megköszönöm, ha tanácsot ad.
Valaki, aki egy kevéske válasznak is örülni fog
Bennünk, emberekben van felsőbbrendűség-érzés és kisebbrendűség-érzés. Mindkettő szélsőséges véglet. Az arany középút az, ha egy időben értékesnek és hiányosnak érezzük magunkat. Hiányosságaink érzetében nem bízzuk el magunkat értékeink miatt, és értékeink érzetében nem becsüljük alá magunkat hiányosságaink miatt.
Levélírónk alábecsüli magát, kisebbrendűségben, önbizalomhiányban szenved. Kevesebbnek érzi magát, mint amilyen szeretne lenni. Nem tud eléggé megfelelni másoknak, nem tud jó teljesítményeket felmutatni. Gyakran tapasztalja, hogy barátai elhidegülnek tőle, kiábrándulnak belőle, cserben hagyják. Ez a kisebbrendűség-érzés már be-bevillan a mindennapi munkavégzésben is. Nagyon igyekszik maximálisan teljesíteni, de semmiben sem tud tökéleteset adni. Mintha egy ördögi körbe jutott volna, mert – ahogy írja – „egy helyben toporog”.
Az igazság az, hogy nincs ember, aki mindenben tökéletes lenne, és nincs ember, akinek ne lennének semmilyen értékei. Aki csak az értékeit látja, az felfuvalkodik, elbizakodik, fennhéjázik. Aki csak a hiányosságait látja, az eltörpül, bezárkózik, szégyenkezik.
A fennhéjázónak meg kell látnia a hiányosságait, hogy leszálljon a fellegekből, és egy szintre kerüljön a többi emberrel. A szégyenkezőnek meg kell látni az értékeit, hogy felbukjon a mély vízből, s együtt ússzon a felszínen a többi emberrel.
A fennhéjázó gőgösnek alázatosan értékelnie kell a kiválóságait, nem szerencsének, hanem Istentől kapott talentumoknak tekinteni, amelyeknek a kamatoztatásával el kell majd számolnia Istennel. A magát alábecsülő szégyenkezőnek bölcsen el kell fogadnia hiányosságait, nem szerencsétlenséget, hanem az isteni gondviselés célirányú rendelkezéseit látni bennük, amelyekkel az üdvösségre vezeti az életét. Ilyen értelemben mondja egy lelki mester: „Ha valamilyen természetes fogyatékosságunk van, pl. rossz emlékezetünk, lassú felfogásunk, kevés ügyességünk … , gyönge egészségünk, ne panaszkodjunk miatta… Ki tudja, vajon nem lenne-e vesztünkre, ha nagyobb tehetségünk, jobb egészségünk, tetszetősebb arcunk volna?”
A magát felsőbbrendűnek érző ember a vesztébe rohan. A gőg elbizakodottá, vakmerővé, megátalkodottá teszi, a valóság talajáról a fellegekbe viszi, ahonnét aztán nagyot esik: minden sikertelenségbe belepusztul.
A magát kisebbrendűnek érző élve a föld alá temeti magát. Az elkeseredés legyöngíti, elbutítja, borúlátóvá teszi: minden sikertelenség sírba temeti.
Mi a gyógymód a kisebbrendűség betegségére?
1/ Az önbizalom hiányában szenvedő ember ne hasonlítsa magát másokhoz! Amikor ezt teszi, akkor csak azokat a kiválóságokat látja másoknál, amik neki nincsenek, a hiányosságaikat pedig nem veszi észre. Így aztán őket szerencsésnek tartja, magát pedig szerencsétlennek. Közben pedig ezek a hiányosságaik miatt lehetnek százszor szerencsétlenebbek nála.
2/ Fogadja el magát valóságos embernek, ami tökéletlenséget jelent! Egy ember sem tökéletes. Minden ember téved, mindenki hibázik, mindenkinek vannak sikertelenségei, kudarcai, vesztességei. Bármikor megtapasztalja a hiányosságait, ne sírjon, hanem nevessen rajta! Ezt teszik a bölcs emberek: „Mindenki rajtam nevet. Mindenki? Akkor én is nevetek magamon!”
3/ Ne törje le, amikor látja, hogy elhidegülnek, elpártolnak tőle! Az embernek sok ismerőse van, de csak nagyon kevés igazi barátja. Aki barát, az a bajban mellé áll. Aki hamis barát, aki csak ismerős, az a bajban hátat fordít. Ezért békével nyugtázza, amikor elhidegül valaki tőle: egy nem igazi barát, hanem csak egy ismerős hagyta cserben.
4/ Mindenki egyedi lény, összehasonlíthatatlanul páratlan. Ahogy Isten minden falevelet másmilyennek teremtett, ugyanúgy minden embert különbözőnek teremt. Mindenkinek vannak olyan értékei, amelyek másnak nincsenek, mindenkinek van egészen sajátos feladata, küldetése, ami csak az övé, és senki másé. Isten nem teremt selejtet, csak remekműveket. Még a fogyatékosoknak is megvan a rendkívüli értékük. Jean Vanier, a szellemi fogyatékosokat befogadó Bárka közösségek alapítója, amikor bemutatott egy-egy súlyos fogyatékos embert, mindig igazi csodálattal felkiáltott: „Milyen szép a lelke!” Isten mindenkit szépnek teremtett: vagy testben vagy lélekben.
5/ Az önbizalom hiányában szenvedő embernek az önbizalmat ezzel a gondolkodással kell kifejlesztenie magában: „Én egészen egyedi teremtménye vagyok Istennek. Olyan, mint én, nincs más a világban. Ezért értékelem magam, ezért becsülöm magam, ezért szeretem magamat. Ha ezt nem tenném, szomorúságot okoznék Istennek, aki engem pontosan ilyennek akart. És ha nem értékelem magamat, nem becsülöm magamat, nem szeretem magamat, akkor szomorúságot okozok embertársaimnak, akikhez éppen ezzel az én másmilyenségemmel van küldetésem.”
Ilyen értelemben mondják például, hogy az orvos nem értékesebb a kéményseprőnél, mert ha télen eldugul a kémény, akkor nem az orvos tisztítja ki, hanem a kéményseprő. Az egyiknek az az értéke, hogy a beteget meggyógyítja, a másiknak az, hogy a kéményt kitisztítja. Mind a kettőnek megvan a maga pótolhatatlan szerepe és értéke.
6/ Végezetül pedig ne legyen senki maximalista és perfekcionista! A maximalista mindig a legtöbbet akarja megtenni, a perfekcionista mindent tökéletesen akar megcsinálni. Mind a kettő állandó félelemben, szorongásban, önhibáztatásban él, mert látja, hogy nem tudja a legtöbbet megtenni, és nem képes semmit tökéletesen megcsinálni. Ezeknek a hiányosságoknak a megtapasztalása a maximalistákat és perfekcionistákat megfosztja az önbizalomtól, az önbecsüléstől, és kifejleszti bennük a kisebbrendűség nyomasztó érzését.
Max Lucado egy amerikai inspiráló szerző és előadó, valamint a texasi Oak Hills Church igehirdetője San Antonióban. Díjnyertes könyveit több mint 41 nyelvre lefordították, minden fontosabb nemzetközi bestsellerlistát vezettek könyvei, elsősorban az Értékes vagy című.
Az Értékes vagy című könyv Pancsinelló történetét meséli el: aranycsillag matricák kerülnek a tehetséges, okos és vonzó manókra, szürke matricák azokra, akik hibáznak, és nem látszanak. Pancsinelló, annak ellenére, hogy mindent megtesz, hogy csillagot kapjon, csak szürke pontjai vannak, és elkezdi azt hinni, hogy ő tényleg nem ér semmit. Aztán egy nap felkeresi Élit, a fafaragómestert, a teremtőt, és minden megváltozik: Pancsinelló végre elhiszi, hogy ő értékes, függetlenül attól, hogy a többi foltmanó mit gondol róla. A kiközösítés, a szavakkal történő bántalmazás világában mindnyájunknak ilyen üzenetre van szüksége.
Max Lucado gyönyörű története arra emlékeztet bennünket, hogy mi, ahogyan Pancsinelló is, értékesek vagyunk Isten számára. Ezért senki ne érezze magát felsőbbrendűnek, és senki ne érezze magát kisebbrendűnek!
