Ritkán van alkalma nemzetünknek ünnepelni. Akkor is inkább a lelkesedéssel összeforrt reményt és a helytállást, mintsem a győzelmet. Igaz, mindig hatalmas idegen erők vették el tőlünk a diadal örömét. Így volt ez 1848 után és 1956-ban is: feketébe öltözött a végén a remény. Talán nem is emlékeznénk gyásznappal augusztus 13-ára, Világosra, hiszen majd másfél esztendeig lángolt vagy legalább parázslott a szabadság kivívásának hite, tartott a nemzet önfeláldozó küzdelme, és a kényszerű befejezés sem történt dicstelenül. Majd kevés híján két hónap elmúltával következett Arad, a bosszú. Amikor már nem becsületes küzdelemre álltak szembe egymással katonák és fegyverek, hanem hóhérok készültek a fegyvertelen vesztesek megalázó kivégzésére. Elrettentésül, hogy amíg emlékezik a magyar nemzet, ne merjen újból fegyvert fogni szabadságának kivívására.
Igazságtalanok volnánk, ha csak a magyar hősök s egyben áldozatok előtt hajtanánk fejet, mert a kivégzettek között volt német, osztrák, szerb, horvát és örmény tiszt is, akik ugyanúgy a magyar szabadságért vonultak csatába.
Százhetvenkét év ugyan hosszú idő, de kevés a feledéshez, s ha erre gondolunk, az is eszünkbe juthat, hogy miféle erők szervezkednek mostanság a nemzetek megsemmisítésére – vértelen önfeladással és a múlt emlékeinek eltörlésével. Fegyvertelenül, de agresszíven. Hogy ne legyen közös öröm számunkra március 15-e, sem közös gyász október 6-a. És semmi más, ami nemzeti, ami képes egyazon zászló alá hívni az embereket, mert egyazon nemzet tagjai. Különben is miért haltak meg ők, amikor a nemzet értelmetlen, fölösleges, idejétmúlt? Így a szabadsága is értelmetlen? Megtagadhatók a hősök és önmagunk is. A mai főhajtással ezt kellene megelőzni: a múltba tekintve, így a jövőt pusztító áradatnak is ellenállva.
