Mesélte-e már bárki is, hogy milyen nehezen tanulta meg anyanyelvét? Akkor sem hallhattunk volna ilyesmit, ha emlékeznénk rá, mert az anyanyelvet senki sem tanulja, hanem születésétől fogva magába szívja, úgy apránként. Anyától, apától, a környezetből. Gagyog a gyermek, majd beszélni kezd. Nincs szüksége szótárra, nyelvtanra, iskolára, különórára. Beleépül az emberbe, kifejezi és erősíti hovatartozását: lehet palóc, székely, csángó vagy más nyelvjárású, máris jelöli egy kisebb közösséghez a kötődését, majd tágul a tér, s tudatosodik bennünk, hogy mindannyian egy nemzethez tartozunk. Másként játszunk anyanyelvünk színeivel, hangjaival, szavaival, ám nyelvjárásaink együtt adják a nemzet nyelvét; nekünk a magyar nyelvet. Ezen a nyelven tudunk igazán tudást szerezni és átadni, történelmet idézni; ezen a nyelven érezzük és nem csak értjük a dalt. Dicsérő szavainkkal örömet szerzünk másoknak, korholó szavaink fájóak lehetnek. Egész kultúránk benne él a nyelvünkben, miként a nemzet is.
Aki szereti a nemzetét – még ha időnként meg is szidja –, az anyanyelvére is büszke; e kettő ritka kivétellel együtt jár. Az sem baj, ha a legszebbnek érezzük, mert ugyanezt gondolhatják mások is a sajátjukról, ami számunkra idegen. Igyekezhetünk ugyan akár több nyelvnek is birtokába jutni, de igazán csak az anyanyelv marad a sajátunk, amelyben otthon érezzük magunkat. Mert ugyan tudnánk-e mesélni idegen nyelven hetedhét országról vagy tenger pusztaságról, van-e szó a zsombékosra vagy a hepehupásra? Értené-e a magyarul tudó idegen a mi nyelvünkben a szalmaláng jelentését, a kackiás szavunkat, dalra fakadna-e vagy csak énekelne? És tudja-e, hogyha valaki szalad, az futhat, vágtázhat, kocoghat, rohanhat, nyargalhat, roboghat, inalhat, iszkolhat, száguldhat…
Az anyanyelv életelem, tisztelettel és oltalommal kell viseltetnünk iránta. Senki nem veheti el tőlünk, ha mi nem kótyavetyéljük el. Minderről szól a mai világnap.
