Halkan mormolva az imát, fokozódott a közösség érzése, egy emberként várták, hogy beteljesedjen az ígéret. Negyven nap múlt el a felfoghatatlan esemény óta. Mindenki értetlenkedett az üres sír látványán, és reményvesztve várt, miközben láthatatlan ellenség járt közöttük. Bezárkóztak otthonaikba, és a függöny mögül nézték szomorúan az utcát. Saját foglyaik lettek e vészterhes időben. De erre a napra újra összegyűltek.
Hosszú, borongós idő után újra kisütött a nap, melege átjárta a termet. Néhányan sóhajtoztak: „Minden elveszett." Egyszerre elviselhetetlen zúgás támadt, mintha szélvész közeledett volna. Ijedten szaladtak az ablakhoz, de felhő sehol, derült volt az ég, és nyugodt a város. Mintha megremegett volna föld, de továbbra is nyugodt volt minden. Fel sem ocsúdtak a történteken, mire hirtelen fény töltötte be a termet, és láng jelent meg a fejük felett. Néhányan megijedtek és visszahőköltek. Ne bánts...
A láng szétáradt, nyelvekre oszlott, és mindenki felfogta, hogy mi történik. Ez nem a pokol tüze volt. Ő volt ott velük, és mindörökre velük marad. Szívükben a remény szeretetté érett, és megértették mindazt, amit tanított nékik. Felismerték az igazságot, és megsejtették a teljes valóságot. Tudták, kihez hogyan és mit kell szólni, és hogyan kell szeretni. A szikla immár elmozdíthatatlan!
Újra vészterhes időket élünk, láthatatlan ellenség járkál közöttünk. A reményvesztettség és félelem is ismerős számunkra, s annak ellenére, hogy egyre javulni látszik a helyzet, ma még inkább szükségünk van az általa megismert erőre, közösségre, szeretetre, tudásra és sziklára. Jöjj, Szentlélek!
