Az asztal üresen áll. Levetem a sarut, utánam felszáradt vízcseppek nyomai a porban. Valami hiányzik, malomkő a szívemen. Csend. A megpróbáltatások véget értek. Látszólag alig történt valami, mégis drámai a pillanat. Bevégeztetett. Az éjszaka rideg takarója a csillagokat is kioltja.
Lázálom volt, vagy valóság? Mindeddig a pokol csupán hamis szakadék volt, mi pedig gyötrődünk, hiszen hamuszürke hétköznapjaink legnehezebb feladata a megbocsájtás. Ő viszont, mielőtt meghasadt a világ, utolsó szavaival végtelen szeretetét hirdetve kérte erre atyját. Kosárban kenyér, tányéron tojás és sonka, nyelvünk mintha ecetben úszna. Egymás mellett ülünk, szótlanul bámulva a semmibe. Nincsen ember szenvedés, múlt bűn, jelen megértés és jövő megtérés nélkül.
Várunk. A lenyugvó nap erőtlen fénye mint akaratunk megtörik a csupasz kereszten. Szabadságra vagyunk kárhoztatva és elbuktunk, hiszen semmi sem biztos, csak a halál. Virrasztva gyászoljuk szeretteinket, de mélyen legbelül tudjuk: magunkat sajnáljuk. A teremtésben lennénk elhagyatva? A parázs kialudt és üres a pohár.
Elgördült az utolsó akadály és kitárult a kapu. Ott áll előttünk földöntúli békességben. Tekintetünk összeér, a fény elvakít, az ágyon élére hajtogatva minden. Rettegés és csendes ujjongás szívünkben: az élet legyőzte a halált. Ne féljetek, mondja, egyedül a szeretet a valóság. Et resurrexit tertia die.
