Az erőszak nem lehet érték

Virágok borították múlt vasárnap a belgrádi Vladislav Ribnikar Általános Iskolában azt a helyet, ahol május 3-án egy diák kilenc tanulót és egy biztonsági őrt lőtt le, valamint megsebesített öt gyereket és egy tanárnőt. A negyvennapos megemlékezést kedden Dubona és Malo Orašje faluban is megtartották: a belgrádi tragédiát követő napon ugyanis egy 21 éves ifjú ámokfutását követhette végig a híradásokból a közvélemény. Május 5-ére virradó éjszaka alatt a Mladenovac és Szendrő közötti falvakban három helyszínen összesen nyolc embert ölt meg, köztük egy rendőrt is, emellett több személyt megsebesített.

A közösségi oldalakon futótűzként terjedtek a sokszor megbízhatatlan információk, fotók jelentek meg a helyszínekről és a fájdalomtól megtört hozzátartozókról, de a fiatalok letartóztatását is képkockás részletességgel követhettük végig. Mindez egyesekben mély megrázkódtatást, másokban felháborodást, többekben viszont félelmet váltott ki. A társadalom felfokozott érzelmi állapotba került, mindezt csak tovább szította az erőszakhullám, amely dominóeffektusként söpört végig iskoláinkon. Az értelmetlen történések pár hét múlva csitulni látszottak, amikor a kormány hirtelen a tanév korábbi befejezéséről értesítette a közvéleményt. A határozatról a legtöbb tanügyi dolgozó is csak a híradásokból értesült, ami újabb kételyeket vetett fel az emberekben. Sokan szakemberekhez fordultak kérdéseikkel: ezt tettük mi is. Pszichológusok véleményét kértük ki a tragédiák társadalmi hatásáról, de a feldolgozás folyamata, illetve a közösségi felépülés lehetősége is érdekelt bennünket.

TÁRSADALMI GYÁSZFELDOLGOZÁS

Az agresszió agressziót szül: olyan részletességgel hozta a média a történéseket, hogy a gyerekeket nem lehetett megvédeni a történtek hatásától – mutatott rá az események társadalmi pecsétjére Pósa Varjú Léna pszichológus, aki hat évig dolgozott iskolapszichológusként az oromhegyesi Arany János Általános Iskolában. Tavaly szeptember óta óvodapszichológusként tevékenykedik a magyarkanizsai Gyöngyszemeink Gyermekintézményben.

– Az óvodás korosztálynál nem mutatkozott különösebb nyoma a tragédiának. Őket még megvédték a szüleik és a körülöttük levő felnőttek a társadalomra zúduló információktól. A fiatalok és a felnőttek közül azonban sokan fordultak hozzám a kérdéseikkel: elsősorban a történések okát kutatták, illetve a megelőzés lehetősége érdekelte őket. Leginkább azon csodálkozott el a mi kis közösségünk és talán az egész világ, hogy mi járhatott annak a gyereknek a fejében akkor, amikor fegyvert fogott. Megválaszolhatatlan kérdéseket teszünk fel ilyenkor másoknak és magunknak is: az ember kíváncsi lény, és ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a tragédiákat és az eseményeket, szereti azokat megérteni. Valamilyen szinten mindenki gyászfeldolgozáson esik át, akkor is, ha nem tartozunk a közvetlen hozzátartozók körébe, és nem a mi környezetünkben történtek az események – mutatott rá a pszichológus.

A szakember szerint ép ésszel fel nem fogható, társadalmat megrázó tragédiáról van szó. Az elkövető ugyanis nem adta semmiféle jelét a környezetében annak, hogy milyen borzasztó cselekedetre készült. Az, hogy sem a szülei, sem a tanárai vagy a barátai nem vették észre, hogy mi zajlik a gyerekben, már önmagában is felfoghatatlan és elfogadhatatlan az emberek számára.

– A serdülők olyan érzékeny állapotban vannak, amelyben nem feltétlenül a szülők azok, akikhez fordulnak segítségért. Ez a leválás normális folyamata. Mindez nem azt jelenti, hogy ezt a gyereket el kell engedni, vagy nem kell rá figyelni. A gyakorlatban azt észleltem, hogy a mai gyerekek is nagyon igénylik a beszélgetést: naponta akár fél óra is elegendő arra, hogy elmeséljék, mi zajlik az életükben. A serdülők fejében rengeteg konfliktus van, ami elárasztja őket olyan érzelmekkel, amelyeket még nem okvetlenül tudnak kezelni és levezetni. Ezért kell velük sokat beszélgetni a félelmeikről és konfliktusaikról: a felnőttek segítségére van szükségük ahhoz, hogy megtanulják kezelni érzéseiket. A beszélgetést ebben a korban nem célszerű erőltetni sem. A gyermeknek sokszor elegendő az, ha érdeklődnek felőle, és tudja, hogy bármikor számíthat a szülei segítségére. Sokszor ugyanis csak arra van szükségük, hogy minősítés, ítélkezés és kioktatás nélkül meghallgassák őket – utalt az aktív szülői figyelem jelentőségére Pósa Varjú Léna.

Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a szülő és gyermek közötti jó kommunikáció kialakításában nyugodtan kérhető a szakemberek segítsége is. A gyerekeknek ugyanis a digitális világunkra jellemző érzelmi és szociális elszegényedés korában is elsősorban a biztonságra, az érzelmi támogatásra és szeretetre van szükségük – nyomatékosította a család jelentőségét az elidegenülő társadalomban a magyarkanizsai pszichológus.

AZ ISKOLA (IS) SEGÍTHET

A család után az iskola a legfontosabb szociális közeg a gyermekeink számára, így nem csoda, hogy az intézményrendszerben történt tragédiát traumaként élik meg az emberek – utalt a társadalmi feldolgozás jelenlegi folyamataira Pap Ágota pszichológus, addiktológiai konzultáns. A szakember a szabadkai Vackor Magyar Iskoláskor Előtti Nevelő és Gyakorlóintézményben dolgozik, de magánpraxist is folytat. Leginkább a mentálhigiénés támogatásban van jelen, de kiemelten fontosnak tartja a pszichoedukációt is. Saját vallomása szerint elsődlegesen két fiúgyermek édesanyja. Szülőként és pszichológusként is szorgalmazza a veszteségélmény tudatos feldolgozását.

– Bizonyára ismerős a meghatározás, mely szerint a trauma normális reakció egy abnormális eseményre. Ez a hétköznapi élethelyzetektől való extrém eltérés, mely meghaladja a mindennapi megküzdőképességünk szintjét. A megbízható világba vetett hit összeomlásáról van szó, amiben jelen van a tehetetlenség érzése is. Mindannyian lehetünk dühösek, ingerlékenyek, felléphet szorongás vagy félelem, s nem utolsósorban szomorúság vagy reménytelenség is. Ugyanakkor lehetnek még testi tüneteink, mint a fáradtság, gyengeség, vagy egy megmagyarázhatatlan izgatottság, akár heves szívverés is. A feldolgozás egy folyamat, aminek mindenképp az elején vagyunk. És mint minden egyéni vagy társadalmi veszteségélmény esetén, az erős érzelmi kavalkád mindenképp a tudatosságot erősíti – hívta fel a figyelmet a szakember.

A feldolgozásban nagy szerepük van a pedagógusoknak is. A tanítóknak és tanároknak minél pontosabban kell informálódniuk, majd a családhoz hasonlóan sokat kell beszélgetniük a gyerekekkel – utalt az iskola szerepére Pap Ágota.

– A pedagógusok hallgassák meg a diákokat, és engedjék, hogy szabadon megélhessék érzéseiket! Fontos lenne megtartani a napi rutinokat és szokásokat. Taníthatnak a gyerekeknek relaxációs módszereket, teremtsenek lehetőséget a kreatív feldolgozásra, a gyerekeknek legyen lehetőségük minél több testmozgásra, játékra. Élhetnek a humor eszközével, előnyös, ha motiválják őket a jövőtervezésben, ha növelik az önbecsülésüket. Legyenek jelen: így a gyerekek megérezhetik azt, hogy figyelmet kapnak, és a biztonságot jelentő közelséget is megélhetik. A családokkal való együttműködés viszont sohasem volt annyira nélkülözhetetlen, mint most. De ne feledjék, az együttműködésben nem a pedagógusok lépéseinek megkérdőjelezése rejlik, és azok teljes körű megvétózása, sokkal inkább a megoldások támogatása – hívta fel a szülők figyelmét a család és a pedagógusok közös céljaira a pszichológus.

Az együttműködés jótékony hatását azonban jelenleg csak részlegesen élvezhetik a gyerekek még azokban a közegekben is, ahol ez egyébként kiválóan valósul meg a gyakorlatban. A tanév korábbi lezárásáról szóló rendelet ugyanis lehetőséget ad az iskolalátogatásra, ennek ellenére sokan vitatják, hogy valóban szükség volt-e egy ilyen átfogó, állami szintű intézkedésre? A kérdést mi is feltettük...

– Nehéz erről egyértelműen úgy gondolkodni, hogy „szükség volt”. A pszichológiai elsősegély után több kolléga is úgy nyilatkozott, hogy van olyan gyerek, akinek nem tesz jót az iskolába való visszatérés a retraumatizáció veszélye miatt, s van, akinek pont ez a megtartás, rendszerbe kerülés adja meg a biztonságot. A főbb kérdés számomra az, hogy miért lett egy átfogó döntésérvényesítés végül ennyiféleképpen értelmezve? És hol van mindebben a pedagógusok és a pszichológusok általi támogatások lehetősége? Az előre hozott tanévzárás ugyanakkor felveti a túl hosszú nyári szünidő problémáját is. Az iskola elsődleges terepe a tanulásnak, az ismeretek elsajátításának. Az intézményen belül azonban nemcsak a lexikális tudásuk gyarapszik, hanem a gondolkodásuk is egyre rugalmasabbá válik. Az iskola ugyanakkor szabályrendszert is jelent, olyan kereteket és határokat, amelyek szilárdak, éppen ezért kiismerhetőek és biztonságosak. Az iskola egyben a család után a másodlagos szociális közeg a gyermekek számára, ahol a pedagógus mintaként van jelen, a többi diák pedig olyan kortárs kapcsolatként, amely meghatározza mindennapjaikat. Az iskolában olyan megoldandó helyzetekben van részük a gyerekeknek, amelyekre későbbi társas interakcióikat is alapozhatják. A hosszú nyári szünetben ezek a lehetőségek csökkennek, így nem csoda, ha úgy érezzük, negatív hatással van gyermekünkre az iskola hiánya – utalt a szülők kételyeinek megalapozottságára a pszichológus.

BESZÉLGETÉSSEL A FÉLELMEK ELLEN

A szakemberek egyetértenek abban, hogy az állam preventív intézkedésként érvényesítette a korábbi tanévzárást. Az azonban elgondolkodtató, hogy egy ilyen döntés meghozásába miért nem vonták be a pedagógusokat, akik napi kapcsolatban vannak a gyerekekkel – vetette fel Detki Kókai Anikó pszichológus és pszichoterapeuta, aki a temerini Lukijan Mušicki szakközépiskolában dolgozik, de a Praxis Tim szakmai csoportosulás keretében magánrendelést is vállal. A temerini szakember sem tartja megoldásnak a tanév előre hozott lezárását: főként nem abban a formában, ahogyan azt közvetítették az iskola dolgozók felé.

– Meglátásom szerint jelenleg egy dezorganizált rendszerben vagyunk kénytelenek eligazodni, amelyben a legtöbbet egyéni szinten tudunk tenni a jólétünkért. Társadalmi szinten ugyanis nem látjuk, mik a céljaink, ezért azt sem tudjuk, hol tartunk. Egyéni szinten viszont valószínű, hogy érezzük a tragédia következményeit. Nagyobb stressz kiválthat szorongást vagy más poszttraumás reakciót. Ez nem okvetlenül közvetlenül jelenik meg: sokkal inkább elhúzódó, hosszan tartó reakcióról van szó, amely hónapok múlva is manifesztálódhat, akár a következő tanév elején is. Szeptemberben tehát újra felszínre kerülhetnek a problémák, ha addig pihentetjük is – véli a pszichológus.
A szakember hozzátette: nyilván az iskolai lövöldözést követő napokban társadalmilag nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel, mivel először történt ekkora tragédia az oktatási rendszerünkön belül. De az a hozzáállás, hogy az élet megy tovább, nem állja meg a helyét: sokak számára ugyanis ez egy olyan megrázó esemény volt, aminek következtében a mindennapjaikban intenzívebben és gyakrabban megélnek bizonyos félelmeket.

– A poszttraumás stressz szindrómájának magjai el vannak vetve. Nagyon sokan panaszkodnak arra, hogy kimennek egy nyílt térre, és nem érzik biztonságban magukat. Vagy ha egy üzletben látnak valakit szaladni, kapkodva vásárolni, akkor vészjelzést éreznek magukban, és azonnal kutatják, mi történhetett. Kiélezettebben és óvatosabban figyelünk tehát a mindennapi dolgokra, és arra törekszünk, hogy biztonságosabb környezetben tartózkodjunk. Van, aki jelenleg nem szívesen ismerkedik új emberekkel, nem megy új közösségekbe vagy tömeges helyekre. Természetesen ez nem mindenkire vonatkozik: különböző emberek különbözően reagálnak, és ennek a folyamatnak egyáltalán nincs vége – szögezte le Detki Kókai Anikó, aki szintén a család szerepét emelte ki a feldolgozásban.

Kérdésünkre elmondta, hogy a szülők leginkább úgy tudnak segíteni a gyerekeiken, ha biztonságos környezetet teremtenek a beszélgetésre, amely folyamán ítélkezésmentesen és őszintén áttárgyalják a félelmeiket.

– Ha észrevesszük, hogy a gyerekünk keresgél, kutat bizonyos témák és problémák után, akkor ne hagyjuk, hogy ezt maga tegye! Ne hagyjuk, hogy egyedül próbálja feldolgozni a történések következményeit: nagyon fontos meghallgatni, hogy milyen érzelmekkel szembesül. A félelmet, a szorongást, a bizonytalanságot és a biztonságérzet hiányát a beszélgetés által fel kell ismerni és meg kell nevezni. Mikor érzi ezeket a gyerek? Mikor nem? Melyek azok a dolgok, amik segítenek neki egy szorongásos helyzetben? Kire tud támaszkodni, amikor fél? Hogyan tud a szülő segíteni? Javasoljuk, hogy ha szüksége van rá, akkor többször menjünk most együtt azokra a helyekre, ahová egyébként maga menne… Ezekről fontos most beszélnünk a családban akkor is, ha már a tragédia egy picit távolabbi eseménynek tűnik. A gyerekekben ugyanis valamilyen szinten a mai napig jelen vannak azok a gondolatok, amelyeket a történések váltottak ki – javasolta a pszichoterapeuta.

Egyéni megközelítéssel csökkenthető az erőszakhullám folytatásának veszélye is – véli a szakember, aki pozitív példaként hozta fel azokat az erőszakellenes programokat, amelyeket már korábban is alkalmaztak az iskolák. Ezeknek hatására ugyanis tapasztalhatóan érzékenyebbé váltak a gyerekek az erőszakmentességre. A tudatosítás folyamata azonban környezetünkben valamiért nem állandósodik: társadalmi szinten ugyanis, sajnos, nálunk az erőszak érték – mondta ki nyíltan a temerini szakember. Majd hozzátette: ha ezt ki tudnánk magunkból operálni, és el tudnánk sajátítani az erőszakmentesebb kommunikációt, akkor talán hosszú távon is tudnánk hatni.