Uvac és környéke ősszel

Szeptember végén döntöttük el verseci bringás kollégámmal, hogy elmegyünk még egy rövid kerékpártúrára, mégpedig délnyugat-Szerbiába. Merthogy ki tudja ebben a mostani bizonytalanságban megjósolni azt, hogy mi vár ránk tavaszra, vagy éppen milyen lesz az egészségünk. Mert biciklizni még szeretünk, ha a virtus már kiveszendőben is van. Véletlen folytán esett a választás Szerbia leghidegebb vidékére. A híradók időjárási jelentéseiben szoktuk hallani szeptemberben, hogy Sjenica környékén már fagy, hogy a vidéken lehullott az első hó, vagy hogy a hótorlaszok miatt nem lehet közlekedni a Sjenica és Prijedor közötti úton. Nos, végül is Sjenicán találtunk olcsó szállást négy napra, és Szerbia leghidegebb vidékét terveztük bejárni.

Több mint tízórás utazás után értünk a szálláshelyünkre. Ugyanis az egész napos esőben, időnként pedig ködben a hegyvidéki autózáshoz hozzá nem szokott magamfajta sofőrrel nem haladtunk nagy tempóban. Ráadásul az autóútnak is csak egy rövid szakaszán mentünk, így sötét volt már mire elhelyezkedtünk a Sjenica külterületén levő szálláshelyünkön. Azon nyomban meggyőződhettünk arról, hogy nem tévedtünk el. A hodzsa éneke altatott el bennünket, a villanymelegítőt be kellett kapcsolni, mi viszont ruhában aludtunk.
Első bringás napunk esővel kezdődött, széllel folytatódott. Mi pedig az Uvac Természetvédelmi Rezervátum felé vettük az irányt, pontosabban a Molitva nevű kilátó volt a cél. A műholdas vezérlőre hallgatva az Ivanjica felé vezető útról fordultunk le a murvaköves mellékútra, a kilátó irányába. Az eső áztatta apró kövön többet toltuk a biciklinket, mint amennyit tekertük a pedált. Tíz kilométer után kiderült, hogy egy másik, még épülő, de befejezés előtt álló műúton könnyebben feljutottunk volna. Az új utat úgy látszik, még nem látta a műhold. Volt, ahogy volt, valahogy feljutottunk az 1250 méter tengerszint feletti kilátóig, ahonnan tényleg csodás kép tárul az ember elé: a mészköves sziklák közt kanyargó Uvac. Érdemes volt felmászni, mint ahogy az egyik turistacsalogató táblán is olvastuk. Néztük a fül alakú kanyarokat leíró folyót, és közben nem volt hiányérzetünk amiatt, hogy nem láttunk fakókeselyűket. Bár az is lehet, hogy a felettünk magasan repülő madarak éppen keselyűk voltak. De nekünk, síkvidéki embereknek inkább a lábunk elé kellett nézni, mint az eget kémlelni. Közben meg eleredt az eső. Egy ideig egy fa alatt gubbasztottunk, majd egy közeli házban megkóstoltuk a híres sjenicai túrót. Csuromvizesen, nyakig sárosan érkeztünk vissza a szálláshelyünkre.

Kokin Brod, illetve a Zlatari-tó volt a másnapi célunk. Útközben Nova Varošban betértünk burekra, és kiderült, hogy a fiatal, szakállas péknek a nővére Nagybecskereken tart pékséget, ahova jómagam is néha betérek. Kicsi a világ. Elhagyva a várost megint találkoztunk az Uvac folyóval. Egészen a Zlatari-tóig kísért bennünket, amely a Đerdap és a Perućac tavak után a harmadik legnagyobb tó Szerbiában. Most úgy néz ki, mint a bicikli leeresztett gumival. A víz jócskán megfogyatkozott, merthogy elmegy a Kokin Brod nevű vízerőmű szükségleteire. A villanyáram most nagy úr. A parton csónakok – mint a partra vetett bálnák – szanaszét. Elátkozott tónak is mondják a környéken élők. Évente többen is belefulladnak fürdés alkalmával vagy gépkocsi-szerencsétlenség következtében. A nagy szárazság idején előbukkannak a mesterséges tó létrehozásakor elárasztott házak, sírok és a templom.

Harmadnap a Pešter-fennsíkon kerekeztünk, bár házigazdáink – a nagy szél miatt – nem ajánlották a Montenegró felé vezető útvonalat. A cél a Karajukića Bunari nevű település volt. Ez volt tavaly télen Szerbia leghidegebb települése. Mindössze nyolc-tíz ház, dzsámi, iskola, egy élelmiszerbolt és egy benzinkút az egész falu. Az iskolába nyilván a környék gyerekei járnak. Mint láttuk, diákból nincsen hiány. Érdekes, hogy az uzsonnaszünetre érkező gyerekek közül egy sem vett Coca-Colát. Amikor pedig mi kértünk, a kereskedő egy ideig kereste, mert nem tudta, hogy hol is áll. Lehet, hogy a gyerekek azért is fociztak a süvöltő szélben hajadonfejjel, mi pedig űrruhának is beillő cuccban, vacogva nyomtuk a pedált. Itt volt tavaly télen a leghidegebb Szerbiában, –31 Celsius-fok. De mint hallottuk, errefelé a –40 fok sem ritkaság. Az úton a nyájon, a tehéncsordákon és a veszélyesnek látszó őrzőiken, valamint a sárhegyi kutyákon kívül senkivel sem találkoztunk. Emelkedőkből viszont nem volt hiány, lejtmenetben viszont vigyázni kellett arra, hogy fel ne borítson bennünket a szél. Gondoltam, hogy aznap este biztosan előkerül a fejfájás elleni tabletta. De mégsem. Csak két nap múlva kellett, amikor hazaértem.

A három nap alatt nem túl nagy távolságot jártunk be. Talán kétszáz kilométert. Tekintettel az időjárásra, no meg a komoly emelkedőkre, ez mégsem lebecsülendő teljesítmény. A csodálatos természet, a változékony idő, a házak előtt álló szemetes vashordók, a sok kis élelmiszerbolt, a rossz utak, a hodzsa éneklése, az üvöltő szél és a jó emberek: ez az, ami most így utólag hirtelen eszembe jut, ha visszagondolok a Szerbia leghidegebb vidékén eltöltött négy napra. Mindezekért összesítve úgy gondolom, hogy érdemes volt bevállalni egy ilyen kései biciklitúra kockázatait.