A tusványosi szabadegyetem csütörtöki programjának egyik izgalmas, népes közönséget vonzó panele az volt, amelyen a Magyarságkutató Intézet mutatkozott be és számolt be legújabb kutatási eredményeiről. A széles képet adó beszélgetést Balogh Andrea Johanna tájékoztatási és kommunikációs főigazgató-helyettes vezette Kásler Miklós főigazgató, tiszteletbeli elnök, Csornay Boldizsár tudományos főigazgató-helyettes, Szabados György, a László Gyula Kutatóközpont és Archívum igazgatója, Neparáczki Endre, az Archeogenetikai Kutatóközpont igazgatója és Pomozi Péter, a Magyar Nyelvtörténeti Kutatóközpont igazgatója részvételével.
Elsőként Kásler Miklós szólalt fel, rámutatva, az intézet feladata, hogy lebontsa azokat a rétegeket a magyarság (ős)történetéről, amelyek az elmúlt 150 évben rárakódtak, és nem vagy csak részben tartalmazták az igazságot, illetve eltakarták azt. Ennek az interdiszciplináris eszközökkel végzett, minden kapcsolódó tudományt bevonó munkának az igénye a nemzet iránt érzett felelősségérzetből fakad. Az intézet egyaránt alapozhat a krónikák, legendák, mondák, régészeti leletek, valamint az ősi hagyomány vizsgálatára, ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a társadalomtudományokban nincs abszolút igazság, bár megállapítható, hogy melyek a legnagyobb valószínűséggel megtörtént események, illetve kiszűrhető, hogy mi a lényeges és mi nem az.
A Magyarságkutató Intézetben Kásler szerint teljesen kidolgozott struktúra és program szerint dolgoznak, az elsődleges cél pedig a magyar identitás megerősítése. A vizsgálódás fő szempontja etnikai, de a lehetőségek szerint nyelvi szintű történeti és őstörténeti következtetések levonására is alkalom nyílik. Az átfogó kutatás alapvető eleme megérteni, hogy az őseink hogyan éltek, gondolkodtak, hogyan látták a világot, és milyen hagyományokat követtek. Kásler ugyanakkor leszögezte, hogy ezeket a vizsgálódásokat kizárólag tudományos szinten, a tudományos etikát betartva végzik el, és tájékoztatják a közvéleményt, ami ugyanennyire lényeges része tevékenységüknek.
Csornay Boldizsár kifejtette, a régészet és az antropológia mellett a genetika a kiemelt új kutatási irányvonal, ami például a ladánybenei koponyalelet esetében is kulcsfontosságú volt. Ennek a leletnek lékelt a koponyája és hiányoznak a fogai, előbbi adat pedig rituális, vallási eredetű koponyalékelésre enged következtetni, ami a szkíta vidéken volt jellemző gyakorlat, bár később a honfoglalás kori magyarok esetében is előfordult. Az említett lelet alapján digitálisan előhívott arc europo-mongoloid vonásokat mutat, ami felülírja az eddigi tudományos álláspontot a környék korabeli lakossága, illetve a honfoglaló magyarság tekintetében.
Szabados György kiemelte, a történeti kutatóközpont interdiszciplináris eszközökkel, (eszme)történeti-régészeti vetületben vizsgálja kutatása tárgyát. Kiemelt szerepet kap az Árpád-házi magyarság kutatásakor Székesfehérvár, ahol a magyar őstörténet hivatalosan is átfordul a keresztény királyság korába. Szabados rámutatott, Székesfehérvár Szent István koronázása előtt is kiemelt helyet kapott például Géza és Árpád nagyfejedelem korában, később pedig saját szabadságot élvező, a magyarországi egyházi rendszerből némileg kiemelt szerepet élvezett dinasztikus szentté avató hely státuszában. Székesfehérvár még III. Béla kapcsán kiemelt fontosságú, hiszen az ő csontjából nyerték ki azt a genetikai típust, amelyet az Árpád-házi királyok beazonosításakor alkalmaznak.
Neparáczki Endre is hangsúlyozta a székesfehérvári III. Béla-csontokat, amely a kulcsfontosságú markerszettet biztosítja a mai napig zajló munkájuk során. Fontos új eredményük, hogy a győri és a nagyváradi Szent László-leletet genetikai módon is azonosították egymással, vagyis a kegyhelyek léte megalapozottnak bizonyult. Az archeogenetikus a populációgenetikai következtetésekről is szót ejtett, mondván, a honfoglaló magyarság genetikai állománya a mai baskírokkal és szibériai, volgai tatárokkal mutat legnagyobb azonosságot, átfedést, ezek a népek pedig az egykori Magna Hungaria területén élnek a mai napig. Az ősi magyarság tekintetében kijelenthető, hogy az ázsiai szkítákkal áll fenn nagy egyezés, a honfoglaló magyarság etnogenezise a sztyeppei zónára tehető.
Pomozi Péter azzal kezdte, hogy a magyar nyelvészet és nyelvtörténet sok mítosszal, sőt, félreértéssel terhelt terület, amelyet több forrástípusra bontva lehet vizsgálni. A nyomtatott szövegek csak 1527-től jelennek meg, míg a régebbi írott emlékek a 12. század végétől. Mint mondta, a nyelvjárásokat a jelenben élő nyelvtörténet részeként értékelhetjük, ezért is kiemelten fontos a vizsgálásuk, például a moldvai csángóké, amelyben esetenként ezer évvel ezelőtt, a Halotti beszédben is lejegyzett nyelvi forma figyelhető meg. Hozzátette, figyelemreméltó tény, hogy a nyelvi szerkezetek vélhetően a források idejénél is régebbiek. Az írott források és a nyelvjárások mellett az archaikus folklór kutatása is fontos eredményekkel szolgálhat, ahogyan azoknak a nyelveknek a vizsgálata is, amelyek az egykori ősmagyarok területén ma élnek.
Nyitókép: Pomozi Péter, Neparáczki Endre, Szabados György, Csornay Boldizsár és Kásler Miklós (Ótos András felvétele)
