A szó szoros értelmében végtelenbe vezető, kanyargós és kihívásokkal teli utat járt be csapatunk a szemet és minden egyéb érzékszervet gyönyörködtető erdélyi tájon ahhoz, hogy ezt a címet adhassam írásomnak. A múlt heti tusnádfürdői fesztivál és szabadegyetem egyik napján ugyanis, amint már meglehetősen fáradtan a szállásunk felé vettük az irányt, a Csíkszereda felé vezető főút mentén megpillantottam egy táblát: Úzvölgye, Valea Uzului. Természetesen azonnal felhívtam rá a kollégák figyelmét, hogy érdemes lenne megtekinteni az elmúlt években nagy port kavart események helyszínéül szolgált katonatemetőt.
Székelykapu az egyik kis faluban, a felirat: Béke a bejövőre, áldás a kimenőre (Fotó: Ótos András)
A medvének ezúttal csak a hírével találkoztunk (Fotó: Ótos András)
Székelyföldön viszont, úgy tűnik, a világ csodálatos, de ismeretlen törvények mentén működik, és ennek a rejtélyességnek a lakosai is eleven, hús-vér alkotói. Az első – árokparton békésen füvet kaszáló – bácsi, akitől tanácsot kértünk, mintegy harminc kilométerben jelölte meg az előttünk álló távot. Ezzel nem is lett volna baj, még úgy sem, hogy már ekkor hat óra után járt az idő, a köröskörül hullámzó hegyek között pedig a síksági ember szokásaitól eltérően kellett megítélni a nap állását. Az utolsó, jellegzetes, tömör mondatra viszont, végzetes módon, nem figyeltünk eléggé oda: „Van addig…”
Nehéz lenne szebb helyen házat építeni (Fotó: Ótos András)
A helyiek számára nem az autó a leggyakoribb közlekedési eszköz (Fotó: Ótos András)
A bonyodalmak hamar, pontosabban a második kanyar után kezdetét vették, amikor kiderült, hogy a teljes utat újítják. Ezután csak elvétve találtunk aszfaltot, végig jórészt zúzott köveken haladtunk haragoszöld lombsátrak között, oldalra billent síkokon elszórt apró falvak vagy magányos házak mellett, hegyről le, kaptatón fel, völgyeken és hágókon kanyarogva át. A következő erdélyi talányt pedig az első falucskában kaptuk, amikor a kocsin ülő fiú is jó harminc kilométerben jelölte meg Úzvölgyét. Mesébe illő Erdély, a mértékegységek is eltérnek a hétköznapi, unalmas világ rendjétől… Nagyjából egy órával lekanyarodásunk után, amikor a dzsipes alak magabiztosan kijelentette, hogy a katonatemető 25 kilométerre található, ami háromnegyed órának felel meg, majd kocsinkra pillantva egy órára növelte becslését, a lenyugvó nap vöröses sugarai alatt úgy mérlegeltünk, hogy tanácsosabb lesz visszafordulni.
Lovak… (Fotó: Ótos András)
… és tehenek az úton (Fotó: Ótos András)
Ám nem a csalódás határozta meg ezt a néhány órát, amit a hagyományos időn és téren kívüli világban töltöttünk – még úgy sem, hogy autónk nem sokkal később egy nagyobb kőrakás szerelmes közeledése okán karcsúbban folytatta a kalandos kirándulást.
Nincs vita, meg kell várni, amíg a nyáj átér a másik oldalra (Fotó: Ótos András)
A fesztiválnak szinte az elejétől riasztást adtak ki, hogy egy anyamedve két bocsával a közelben tartózkodik. A félelmetes vadak elkerültek minket ezen a kitérőn, de rajtuk kívül mindent láttunk, amit a vidék kínálni tud. A fentebb leírt, mesés tájon időutazást él át az ember, egy aranykori harmóniába csöppen, ahol valószínűleg sosem járt, de amelynek emléke valami titokzatos módon ott lapul az elménk mélyén. Minden hegy mögül új látvány tárul elénk, fölötte sasok, héják és ölyvek köröznek, lovak és tehenek sétálnak a gyalogosok, kocsik és hébe-hóba felbukkanó autók között, és negyed órát várunk, amíg a román pásztor nyája átér a keskeny úton. A bölcs emberrel ez alatt kedélyesen elbeszélgetünk, igaz, szavak nélkül, hiszen sem magyarul, sem angolul, sem németül nem ért, de a szeméből egy számunkra már-már ismeretlen élet, egy ismeretlen világ nyugalma és békéje csillog.
A román pásztor szavak nélkül is sokat mondott (Fotó: Ótos András)
