Félkör a Fertő körül

Nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt a júliusi kánikulában nekivágni egy Fertő tavi biciklitúrának. De a lányommal erre az időszakra tudtuk összeegyeztetni a szabadidőnket. Négy napot töltöttünk egy fertődi panzióban, három napon keresztül pedig megpróbáltuk megismerni a mostanság sokat emlegetett osztrák–magyar tavat. Fertődön találtunk a mi zsebünkhöz szabott szállást. Az osztrák oldal ugyanis nagyon drága lett volna. Emiatt nem kerekeztük teljesen körbe a tavat, de így is a három nap alatt körülbelül kétszáz kilométernyit nyomtuk a pedált. 

Mert nem az vezérelt bennünket, hogy véleményt formáljunk arról: Melléfogott beruházás-e a magyar oldalon tervezett fertőrákosi építkezés, vagy melyik ország felelős azért, mert egyre kevesebb víz van a tóban? Hogy a Mosoni-Dunából a magyaroknak kellene-e pótolni a hiányzó vizet? Az elsődleges és egyetlen célunk az volt, hogy biciklizzünk, közben pedig lássunk is valamit.

A Fertő tó (németül Neusiedler See) Közép-Európa harmadik legnagyobb állóvize. Kisebb része magyar területen fekszik, a nagyobb Ausztriában van. A Fertő-táj, illetve maga a tó és Fertő-Hanság Nemzeti Park, illetve az osztrák oldal tópartja a világörökség része. A mocsaras, agyagos, sáros, sok helyen nádasokkal benőtt terület nem véletlenül kapta a „fertő” nevet. Ma is szikes, sós állóvíz, melynek sótartalma nagyobb a Balatonénál. Keleti partja alföldi tájra emlékeztet, a nyugati részén pedig a soproni hegység nyúlványai tarkítják. Vízmélysége átlagosan 50–60 cm, a nyílt vízen 1,5 km, és a legmélyebb részén sem éri el a két métert. Harminchat kilométer hosszú, 7–15 km széles és mintegy 300 négyzetkilométernyi területen fekszik. A tó területe, illetve vízmennyisége az időjárástól függ.

Az elmúlt évszázadokban többször kiszáradt. Csak egyetlen folyó, a Wulka táplálja ugyanis. Partvonala változó, és az időnkénti viharos szelek is jellemzik. A vízimadarak eldorádója, újabban pedig a kerékpárosok kedvenc kirándulóhelye. 

Már a kerékpárút előzetes megtekintése után belenyugodtunk abba, hogy nem a víz mellett haladva fogjuk keresni a látnivalókat, hanem a tótól több kilométerre kell majd kerekeznünk. Kárpótlásul viszont azt reméltem, hogy keskeny kerekű, országúti kerékpárommal majd könnyen suhanok a sokat dicsért úton. Nem éppen úgy volt. Pedig Fertődről indulva tükörsima, széles, igazi „európai” kerékpárút tárult elénk.

Nagybecskerekről előbb – két bringával – el kellett jutni Fertődig, átlépni a határt, majd végig az autóúton haladva a győri vasútállomásnál megbeszélt találkozóhelyre érni. Jónak bizonyult, hogy a rábéi határátkelőt választottam. Nem volt nagyon senki, azt sem firtatták, hogy minek a két bicikli. Végül is gond nélkül eljutottunk Fertődre, és délután már felszereltük a pedálokat, és elindultunk első, felfedező utunkra.
Hegykő, Fertőhomok, Hidegség, Fertőboz, Balf, Fertőrákos után már lemenőben volt a nap, amikor úgy döntöttünk, hogy átmegyünk Ausztriába. A fertőrákosi építkezések miatt ugyanis a Fertőt nehéz ott megközelíteni, és a hajóforgalom is szünetel. Mint később kiderült, ez nem volt jó ötlet. Lekéstük az utolsó hajót, aztán pedig este 11 órakor értünk a szálláshelyünkre.

Másnap később indultunk. Tíz óra tájt már szinte elfoglalták a kerékpárutakat a bringások. Így volt egész nap. Délben is. Persze sokkal könnyebb volt azoknak, akik elektromos rásegítésű bringán száguldoztak. Becslésem szerint ilyen járműve volt a biciklizők felének. 
Ezúttal belefért az időnkbe, és megtekintettük a Mithras-szentélyt a magyar–osztrák határon. A római kori föld alatti templombarlangot a környéken szolgáló római katonák építették Mithras, a napisten tiszteletére. A sziklába vájt szentélyben kétezer éves festett domborművet láthatnak a betérők, akikből egyébként nem láttunk sokat.
Átlépve a határt, amit csak a térképen látni, tábla figyelmeztet arra, hogy ne szemeteljünk. Szembetűnő, hogy magyarul nagyobb betűkkel írták ki, mint németül. Innen enyhe lejtőn gurultunk be Mörbischre (Fertőmeggyes). A városka főutcáján megcsodáltuk az udvarokból nyíló kicsi, keskeny, csinos közöket (Hofgassékat), aztán irány a Fertő. A csónakkikötőben szokatlanul sok az eladó kishajó. A Fertő túloldalára a turistahajó hét euróért (lehet forintban is fizetni) visz át bennünket (fél óra alatt) a túloldalra. A személyzet szinte teljesen magyar vagy legalábbis magyarul kiválóan beszélő fiatalokból áll. A hajókázás pedig kimondottan jólesik a bringásoknak. Akárcsak a thai masszázs, amit sok helyen kínálnak a bicikliút mellett. 

Azt mondják, hogy a Fertő tó a Balaton után Közép-Európa második legkönnyebben felmelegedő tava. Hőmérséklete nyaranta nemritkán eléri a 30 Celsius-fokot. Július közepén mégis szinte alig volt valaki a vízben, amely – legalábbis nekünk – szokatlanul hideg volt.
A tó túloldalán, Illmitznél, nem találtunk egyértelmű bringás útjelzőt Magyarország irányába. Egy cseh csapat után nyomultunk, azt remélve, hogy ők is oda indultak. De egy idő után feltűntek a fehér szamarak, és rájöttünk, hogy azok miatt tértek le az aszfaltról a murvaköves útra. Az albínó csacsik nem hiányoztak az életünkből, de legalább találkoztunk velük is. Az őket őrző bácsi pedig útba igazított bennünket is.

Megcsodáltuk a tavon hűsölő madarak ezreit, kimaradt viszont a Páneurópai Piknik Emlékhely vagy a fertőrákosi Ásványmúzeum és a Kőfejtő megtekintése. Hazatérésünk napján Fertődön megtekintettük a csodálatos Esterházy-kastélyt, melynek a felújítása az utóbbi években megtörtént, de egyes részein még tart. Fertőd a XVII. században került az Esterházy család birtokába, akiknek ma a város legismertebb látnivalóját, a lenyűgöző Esterházy-kastélyt is köszönheti. A kastélyban élt (a család zenekarának vezetőjeként) két évtizedig Joseph Haydn osztrák zeneszerző is.
Egy kerékpártúráról hazatérve az ember megpróbálja összegezni a látottakat és a benyomásait, ami viszont mindig szubjektív. Nyilván, hogy láttunk már szebb tájakat, és bringáztunk már jobb utakon is. De hogy érdemes volt a fertői félkört megtenni, az nem vitás.