Örömmel vettem, hogy reagálásomra reagálás érkezett. Egyet is értek annak minden mondatával, mindösszesen csak annyit kívánok megjegyezni, hogy a szerkesztőségekben, más médiákban és az internetes felületeken hónapok óta tartó feszültségkeltés miatt nyert ilyen jelentést bennem az a mondat, hogy ,,amikor eljön az ideje”. Most is úgy gondolom, megalapozottan, de erről majd az elkövetkező napok adnak hírt.
A Magyar Szó főszerkesztői védték és védelmezték az újságírókat a kommunista időkben, ha éppen kommunisták is voltak a főszerkesztők, ez nyilván nem volt kizáró ok. Én sem teszek mást, függetlenül a meggyőződésemtől, ami talán nem ugyanolyan, mint egyes kollégáimé.
Most is úgy gondolom azonban, hogy a szakmai alázattal nem férnek össze az olyan megállapítások, hogy: ,, Az újságíró a nap huszonnégy órájában újságíró. Kattognak a kerekei mosogatás és zuhanyzás közben.” Mert például mit gondolnak, mit gondolhatnak azok a pedagógusok, akik nem munkaidőben, éjjel 11-kor még dolgozatot javítanak? Mit gondol az a tanár, aki szombaton, nem tanítási napon és ingyen, a saját benzinjén viszi a gyerekeket olyan fellépésekre, amelyeket az iskola nem támogat? Mit gondol az a fogorvos, aki vasárnap reggel is bemegy rendelőbe, hogy egy fájós fogat megnézzen? Vagy a kisboltosok, akik nem mennek szabadságra, nehogy elveszítsék kicsiny vevőkörüket? Vagy a földművesek? Az állatokat tartók? Azok nem a nap huszonnégy órájában azok?
Megkövetem a kollégámat, ha megbántottam azzal a szóval, hogy öntömjénező. És sajnálom, hogy a gondolatait, amelyekben azért mégis csak jelen van valamiféle lebeszélése az Olvasónak rólunk, nem velem osztotta meg. Mindenki tudja, hogy az ajtóm nyitva áll. A szó szoros értelmében. Ezért amikor azt írja a kolléganő, hogy ,,megkeresés hiányában” kénytelen cikkben válaszolni, azt elfelejti, hogy az első megkereséssel talán ő tartozott volna magának, az újságnak, az Olvasónak és talán nekem is.
Ennek szellemében, az együttműködés és közös építkezés reményében az ügyet lezártnak tekintem.
