A Magyar Szó újabb kori történetében fontos határkő volt a szerkesztőség 2003 és 2007 közötti „átszervezése”, aminek máig ható következményei vannak. Emlékeztetőül mondjuk el, hogy az MNT döntése, amely szerint Szabadkára költözik a Magyar Szó, nem valósult meg, viszont három helyre költöztették a szerkesztőséget. A Magyar Szó sorsának alakításában és az újságíró-utánpótlás módjának irányvételében számos tisztségénél fogva megkerülhetetlen volt Józsa László, aki 2000 és 2002 között az ideiglenes MNT, majd 2002 és 2010 között az MNT elnöke volt. Az Illyés Közalapítvány alkuratóriumának a megalakulásától kezdve a megszűntéig mindvégig (1994–2006) a titkára volt, a Szekeres Alapítványnak a megalakulásától, 2006-tól napjainkig az elnöki tisztségét tölti be. A Magyar Szó Taggyűlési Jogokat Gyakorló Testületének (igazgatóbizottság) elnöke 2008 és 2012 között volt, az előző mandátumban 2004 és 2008 között alelnöki tisztségben szerepelt, noha 2006. szeptember 28-ától a lemondott elnök, Kern Imre helyébe lépett.
Az MNT 2004-ben vette át a Magyar Szó alapítói jogait, akkor kezdődött a be nem fejezett átszervezés, amelynek máig tartó következményei vannak. Ön egyszerre volt több minősítésben is a döntések előkészítője, javaslattevő, döntéshozó és végrehajtó is.
– Onnan kezdeném a történetet, hogy a 2000. októberi fordulat után, amikor még a Tartományi Képviselőház gyakorolta az alapítói jogokat, de kialakult egy politikai nyitottság, hogy a kisebbségi nyelvű nyomtatott sajtó gondjainak orvoslásáért maguk a kisebbségi közösségek vállalják a felelősséget. Akkor kezdtünk készülni a kisebbségi autonómia létrehozására és megvalósítására. Felpörögtek az események, a nemzeti tanácsok a 2002-es kisebbségi törvény értelmében intézményalapító jogosítványt kaptak. Vonatkozott ez természetesen a Magyar Szóra is. Az akkori Forum Lapkiadó Holding valami eszméletlen méretű adósságállományával szembesültünk. A Magyar Szó aranykorában mintegy 2000 volt a foglalkoztattak száma, habár a szóban forgó időszakra ez a létszám már a felére csökkent, s nekünk 600-as létszámú munkaerő-felesleg leépítését kellett megoldanunk. A kereskedelmi hálózat a részben privatizált Forum Plasman Részvénytársaságon keresztül távozott, majd megtörtént egy szociális program. Az alapítói jogok átruházásakor a céget Magyar Szó Lapkiadó Kft.-nek nevezték már, és vele egyidejűleg megalakult a Forum Lapkiadó Intézet. Ebben az időben 400–450 fő maradt a Magyar Szó Lapkiadó Kft.-ben. Három tényező befolyásoltsága révén gondoltuk újra a további működtetést: az eladott példányszám csökkenése, a túlfoglalkoztatottság és a vajdasági magyar közösség földrajzi elhelyezkedése révén.
A TÖRZS ÚJVIDÉKEN MARADT
Ebből az elgondolásból fakadt a leépítés a szerkesztőségben, és alakult ki a háromlábú szék projektum.
– Az ezzel kapcsolatos elképzeléseket, a közhiedelemmel ellentétben, nem a politika találta ki, hanem a szakma, Mihók Rudolf (igazgató) és Kókai Péter (főszerkesztő) vállalta a helyzet újragondolását. A politika annyit tett, hogy pénzt biztosított egy gazdasági átvilágítási dokumentum finanszírozására, amely az Altis Consulting nevű cég jóvoltából jött létre (amely egyébként Božidar Đelić nevéhez fűződik, aki akkor már nem volt kormánytag). Alapos vizsgálat után leírták, hogyan kell egy fenntarthatóan működő vállalatot átszervezni, ami arról tanúskodott, hogy a potenciál északra tolódott, viszont az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a törzs Újvidéken kell hogy maradjon: már csak a vagyontárgy felett viselt gondoskodás, azaz a Magyar Szó-székház megtartása és a beinstallált nyomdaipari kapacitások fenntartása miatt is.
Vajon egy magyar nyelven megjelenő napilap minden sajátosságát figyelembe vette-e a Consulting cég, és teljes ésszerűséggel történt az átszervezés?
Józsa László, a TJGYT volt elnöke (Fotó: Ótos András)
– Az Altis Consulting átvilágítási dokumentumába igyekeztek minden szakmai követelést beiktatni, de biztos, hogy később merültek fel problémák a megvalósítás során. Az mindenki előtt világos volt, hogy az átszervezés fontos szükséglet volt, anélkül nem lehetett volna továbbvinni a dolgokat, és erősíteni kellett a szerkesztőségi jelenlétet a magyarság által jelentős mértékben lakott területen.
Mégis, az óvatosság ellenére is, olyan vezető és meghatározó szerkesztők és újságírók hagyták el a szerkesztőséget az átszervezés miatt – hogy csak néhányat említsünk – mint Kollárs István, Gyarmati József, Orosz Klára vagy Pálics Márta. Talán az lett volna szakmailag a legfontosabb dolog, hogy a mesterek megmaradjanak és a tanítványokat kineveljék, hiszen ez a további építkezés lényege.
– Ezeket az intézkedéseket nem a politika foganatosította. Egy árva üzenet sem hangzott el a politika részéről arról, hogy milyen személyi megoldásokat alkalmazzon az intézmény vagy a szerkesztőségi vezetők. Ez rájuk volt bízva. Egyetlen kikötés volt, a 75-ös létszám, amit az átvilágítási dokumentumban javasoltak. Felelős vezetői döntések születtek, nyilvánvaló, hogy voltak olyan munkavállalók, akik ebből a kérdésből nem úgy jöttek ki, ahogy arra eredetileg számítottak. De hangsúlyozom, nem a politikai döntéshozatal eredményezte azokat az átalakulásokat, amelyek megszülettek, hanem a szakmaiság.
A szakmaiság megfelelő szintű volt-e, amikor a gyakorlat azt mutatja, hogy a legtapasztaltabbak hagyták el a szerkesztőséget?
– Csak nagyon elvi síkon tudok erre igent mondani, mert én a konkrétumokkal nem találkoztam.
Miért kellett a Magyar Szó Lapkiadó Kft.-nek rövid és hosszú lejáratú hiteleket felvennie folytonosan?
– Szükség volt arra, hogy a lap megjelenésének biztosítása érdekében a régi Alberta márkájú nyomdagépet lecseréljék, ami egy hatalmas beruházás volt. A MNT révén hozzájutottunk 75 millió forintnak megfelelő támogatáshoz, ez egyharmada volt a gép árának, a második harmadot hitelfelvétellel, a harmadikat pedig saját eszközökből biztosítottuk. Ez súlyos terhet jelentett. A lapnyomó vonal műszaki értelemben akkor már többszörösen amortizálódott, késedelem volt a lapnyomtatásban, elavult technológiával működött, tehát fontos volt a régi nyomdagép lecserélése. Jövedelemhozó beruházásnak tűnt, mert hosszú időn át nyomtattuk pl. a Dnevnik napilapot is vele. A következő alkalommal egy bélyegnyomtató gépet kellett vásárolnunk, hiszen ez is egy jól jövedelmező ága volt a nyomdának, majd a Köztársasági Tankönyvkiadó Intézettől is megbízást kaptunk könyvnyomtatásra, amihez szintén bővítenünk kellett a nyomdaipari felszereltséget. Valóban nagy pénzügyi terhet jelentettek a hitelek, de világossá vált számunkra, hogy a törlesztés egyszer befejeződik.
NAGYON KICSI FIZETÉS, AZ IS KÉSVE
Egy pillanatra sem vetődött fel a hitelek felvétele során, hogy a csőd szélére sodródhat a lapkiadás, a Magyar Szó?
– Tudtommal nem. Viszont komoly gondokkal kellett szembenéznünk a 2008-as gazdasági válság begyűrűzésekor, ami olyan piacbeszűküléshez vezetett, amit senki sem tudhatott előre. A bérek kifizetése akadozott, növekedett a késedelem, és csökkenteni is kellett a béreket. Ebből kifolyólag sztrájkhangulat alakult ki a Magyar Szóban. Próbáltunk külső munkamegrendelések keresésével több jövedelemre szert tenni, de ez hónapokba tellett, a hiányt nagyon nehéz volt pótolni, s a keserűség egyre nőtt. Sőt, ez átitatta akkor a TJGYT és a munkavállalók kommunikációját is. Nem csoda, hiszen késve, és nagyon kicsi fizetést kaptak a dolgozók.
Mégis, az anyagi nehézségekből még ki sem lábaló vállalatvezetés újabb hitelekhez folyamodott, ami ismét a csőd veszélyét hordozta magában.
– Ekkor is a munkafolyamat zökkenőmentes biztosítása érdekében kellett rövid lejáratú hitelt felvenni. Nélkülözhetetlen beruházás volt az úgynevezett CTP és a tankönyv készítésekor használt varrógép megvásárlása. Megítélésem szerint ez a beruházás hosszú távon pozitívan befolyásolta a cég életét.
Visszatekintve a háromlábú szék struktúrájának kialakítására, vajon jónak mondható-e ez a döntés a vállalat irányítása, szervezése és a napi gyakorlati kérdések kezelése szempontjából?
– A kérdés az, hogy mi lenne az alternatívája. Én úgy gondoltam, hogy a vajdasági magyarság területi elhelyezkedésén kívül eső székhelyen működő, és a dolgok természetéből fakadóan nagyrészt odaláncolt szerkesztőség, nagyméretű szerkesztősséggel nem igazán tudott volna a Magyar Szó megfelelni a kihívásoknak. A megoldás tökéletes nem lehetett, bizonyos kompromisszumokba kellett belemenni, és addig, amíg ennél jobbat valaki nem talál ki, ez így fog funkcionálni tovább, kisebb-nagyobb kívánnivalóival együtt.
