A szerkesztőségben utazásaimról váltam híressé. A mindennapiakról és a nem mindennapiakról. Sokak számára nem mondok újat, amikor azt állítom, hogy huszonhat álló esztendeig naponta ingáztam Kishegyes és Újvidék között. Napi száztíz kilométernyi út és minimum három óra úton töltött idő. Aki majd valaha is irigy lesz az eredményeimre, ezt is számolja bele.
De az utazások gyakran nem fejeződtek be Újvidéken, hanem folytatódtak Belgrád felé. Egyszer valaki azt mondta a szerkesztőségben, hogy az evolúció szabályai szerint nekem már régen kerekeim kellene hogy legyenek. Aztán kiderült, csak azért mondta, mert az évi összegzésből megtudta, hogy abban az évben én vettem fel a legtöbb napidíjat. Nem a munka és a megtett kilométerek miatt sajnált, pedig a napidíj akkoriban igencsak változó volt. A cég annyit fizetett, amennyit tudott. Egyik alkalommal elküldtek például néhány napra Montenegróba, ha jól emlékszem parlamenti választások kísérésére, valahol a Kis-Jugoszlávia vagy Szerbia és Montenegró különválásának idején, amikor Montenegróban már többnyire az euró volt a fizetőeszköz. A dinárt olyan rossz árfolyamon váltották, hogy még arra sem jutotta a napidíjból, hogy naponta a hotellel szemben (az Európa Hotelben laktam) a kioszkos kifőzdében megegyek egy pljeskavicát lepényben. Az önkiszolgálóban még elfogadták a dinárt, ezért vettem egy kenyeret és egy löncshús-konzervet (mesni narezak). Három napig ez volt a menü: egy konzerv és egy kenyér. A napidíj csak akkor jelenthetett egy kicsit többet, ha csak egy napra mentünk Belgrádba, például a Szövetségi Képviselőházba és az egész napos munkát követően volt annyi időnk, hogy a képviselőházi étteremben ebédeljünk. Potom pénzért, mint a képviselők. A belgrádi kollégák egy része a képviselőházak (szövetségi és szerbiai) egyikében étkezett, mivel állandó bejárata volt oda. Nekem is volt, de nem volt kedvem nap mint nap ott okvetetlenkedni. Inkább a Terazijén ebédeltem a Moszkva Hotel oldalán levő Atinában, vagy szemben, a Centralban.
A szerkesztőségben Dankó Lacival történt bari utazásunk vált úgymond városi legendává. Pénteki nap volt és Laci azért volt Újvidéken, mert folytatni akarta útját Prijepoljéra, a nővéréhez. Én Belgrádból jöttem és hazafelé tartottam volna, de a szerkesztőségben összefutottam Jókával (Podolszkival), aki akkor a vasárnapi számot szerkesztette. (A Képes Ifjúság munkatársai nyáron nálunk dolgoztak.) Azt kérte, írjak neki egy cikket a készülő ifjúsági munkatáborokról, mivel akkor (nyár elején) már tudvalevő volt, hogy milyen táborok lesznek. Elvállaltam a munkát, csak azt nem tudtam, hogy Hegyesen kihez kell bekönyörögnöm magam, hogy leadhassam az írást. Laci lakótársainál eltöltött délután egy fél liter tekila kíséretében elegendő volt a döntéshez: úgy határoztam, hogy legegyszerűbb lesz, ha visszamegyek Belgrádba, megírom az írást és onnan leadom. Ma, amikor mindenki okostelefonokkal szaladgál, szinte elképzelhetetlen az ilyen probléma, de akkor ez volt a helyzet. Belgrádban viszont már nekem is megjött a kedvem az utazásra és gondoltam, elkísérem Lacit, de nem Prijepoljéra, hanem Barba, mivel a vonat Barig ment. És el is mentünk, mégpedig ingyen, mert nekem Belgrádig volt jegyem, neki meg Prijepoljéig. Másnap az egyik bari hotel teraszán megírtam a cikket és a postáról leadtam. Jókával is beszéltem, de nem mondtam meg neki hol vagyok, ő pedig azt kezdte híresztelni, hogy biztosan valami nagylánynál voltam Újvidéken, mert olyan tiszta volt a vonal, mintha a szomszédból telefonáltam volna. Kénytelenek voltunk bevallani a kalandot. Visszafelé azután meg kellett állni Prijepoljén, de kiderült, hogy Laci nővéréék két nappal korábban elutaztak nyaralni. Ott éjszakáztunk és másnap indultunk vissza Belgrád felé, ahová késő délután érkeztünk.
A másik emlékezetes utam Pristinába történt. Akkoriban naponta váltották egymást a „sorsdöntőnek” kikiáltott értekezletek, tanácskozások elsősorban Koszovóval kapcsolatban. Ez alkalommal Pristinában tartott együttes ülést a szerbiai és koszovói pártvezetés, amelyen jelen volt Stipe Šuvar, a JKSZ akkori soros horvát elnöke is. Úgy hírlett, hogy Šuvar kiegyezett Miloševićtyel és ezen az ülésen fogják bejelenteni a kérdés megoldását. Repülővel mentem Pristinába, de másnap nem volt járat vissza, ezért a vonatot kellett választanom. Persze a nagy kiegyezésből semmi sem lett, leadtam az írást azzal, hogy másnap Belgrádban folytatják. Az újságírói szobában azonban elért Fehér Pista, aki akkor a belpolitikát szerkesztette és megkért, hogy másnap visszafelé menjek el a belgrádi megbeszélésre is. Egész éjszaka a vonaton zötyögtem, hajnali öt körül érkeztem Belgrádba, elmentem a szerkesztőségbe, megborotválkoztam és kimentem Újbelgrádba a Föderáció Palotájába, ahol az összejövetelt tartották. És ez a megbeszélés is éppen olyan eredménytelen volt mint az egy nappal korábbi. Azt hiszem ez idő tájt tudatosodott mindinkább bennünk, hogy ennek már csak egyfajta megoldása lehet, és az sajnos be is következett. Az értekezlet alatt persze időnként elfogott a buzgóság és majd lefordultam a székről, de valahogy kibírtam, leadtam a jelentést és végre megindulhattam (három nap után) haza, és csak azért fohászkodtam útközben, hogy el ne aludjak az autóbuszban és Topolyán, vagy Szabadkán kössek ki, ami sajnos nem egyszer előfordult.
