Kabók Erika – lapunk idei életműdíjasa – 35 éve a Magyar Szó újságírója. Emlékszem, mi, néhány évvel fiatalabbak, mennyire csodáltuk, amikor 1990-ben a gimnáziumok visszaállítására készült dokumentumot sikerült előre megszereznie, és a másnapi a tartományi kormány épületében tartott sajtótájékoztatón csak ő tudott érdemben kérdezni, rámutatva a javaslat gyenge pontjaira is. Az a kép is élénken előttem van, hogy – már a szabadkai oldal szerkesztőjeként – a fiatal pályakezdőknek magyarázta, hogyan kell megírni egy hírt, illetve melyek a jó tudósítás, riport ismérvei, hogy az olvasó érdeklődését felkeltse, ismereteit gyarapítsa az adott témáról. Jelen voltam, amikor egy országos napilapban 15 éve rábukkant egy nyúlfarknyi tudósításra arról, hogy Borban, a tó partjáról ellopták Radnóti Miklós szobrát. Nem hagyta békén az eset, és helyszíni riportsorozata, kitartó „kilincselése” döntő szerepet játszott abban, hogy ismét áll a költő szobra. Végtelen büszkeséggel tölt el, hogy a Kilátóban én közölhettem Kabók Erika legújabb bori írását, amelyből olvasóink megtudhatták, hogy 47 egykori magyar munkaszolgálatos csontjait rejti egy kripta. Ahogyan ismerem, kolléganőm azt is hamarosan kideríti, kik emelték a kriptát, és mikor helyezték el a csontokat a fémdobozokba. Aki olvassa írásait, tudja, hogy megtalálta az élethivatását – vagy a hivatás találta meg őt? –, újságírónak született. Kabók Erika jelenleg lapunk főszerkesztő-helyettese, a szabadkai szerkesztőség vezetője és a Hétvége mellékletünk szerkesztője.
Kabók Erika: Ha még egyszer kellene pályát választani, újra csak az újságírás mellett döntenék
Többször leírtuk már, hogy a Jó Pajtás kistudósítója volt, tizenéves korától újságírónak készült, az újvidéki Magyar Tanszéken szerzett oklevelet, majd 35 évvel ezelőtt került gyakornokként a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségébe.
Azokat az elképzeléseidet, elvárásaidat, amelyeket tizenévesként, vagy a szerkesztőségi terembe először belépve megfogalmaztál, teljesítette ez a 35 év? Kevesebbet, többet vagy mást kaptál?
– Első nap remegő lábakkal mentem fel a lépcsőn, el sem hittem, hogy sikerült a többkörös felvételi vizsga. Minden álmom teljesült, amikor bekerültem a szerkesztőségbe, és azon igyekeztem, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Azt kell mondanom, szerencsés voltam, mert volt tér, hogy bizonyítsak. Vagy én találtam meg azt a teret? Nem tudom. Úgy gondolom, az az időszak, a társadalmi környezet is a kezemre játszott, mert amikor a művelődési rovatra kerültem, akkor számolták fel a kilencedik, tizedik osztályt, kezdték átszervezni a középiskolai rendszert, és visszaállították a gimnáziumokat, tehát ekörül nagyon sok írnivaló akadt, fontos volt, hogy ki jut elsőként információhoz, milyen kapcsolataid vannak azokkal, akik információval szolgálhatnak.
Fiatalon lettél szerkesztő. Tudom, nem szeretted ezt a szerkesztői funkciót, mert elsősorban az írás érdekelt, vonzott. Amikor később a Hétvége melléklet szerkesztője lettél, akkor éreztem, hogy ezt szívesen csinálod. A Hétvége – és ezzel együtt a lap – több olyan nagy sorozatot köszönhet neked, amelyekkel addig nemigen foglalkozott senki Vajdaságban: a Goli otokot megjártakkal készült interjúk, azoknak a megszólalása, akik 1956-ban a forradalom leverése után Jugoszláviába érkeztek, illetve akik segítették őket, de említhetném a vajdasági szórványtelepüléseken készült riportokat… Mindezt te indítottad el. Hogyan születik meg ezeknek a nagy témáknak az ötlete?
– Kezdetben nagyon nem szerettem szerkeszteni. Azt gondoltam, nekem még sok írnivalóm van. Valószínűleg meg kellett érnem ahhoz, hogy élvezzem a szerkesztést. Azt kell mondanom, most nagyon élvezem, és nagyon örülök minden kéziratnak, amely olyan, ahogyan elképzeltem, de annak is, amikor egy témának én csak a csíráját ültettem el, de azt másképp fejti ki a kolléga vagy kolléganő. A nagy sorozatok, a padlássöpréstől kezdve Goli otokon át az 1956-ös témáig a kíváncsiságomnak köszönhetően jöttek létre. Kíváncsi vagyok, és nagyon tudok lelkesedni egy témáért mind a mai napig.
A Szórványlétben kötet bemutatóján
Harmincöt év után mi tart lendületben?
– Amikor kiderült, hogy életműdíjat kapok, elgondolkodtam: a pálya végén, valaminek a lezárásaként szoktak ilyen kitüntetést adni. Furcsa, ambivalens érzések kavarogtak bennem, és megpróbáltam végiggondolni, mi az, amit a 35 év alatt adtam a lapnak, az olvasónak. Vannak olyan témák, amelyeket én hoztam be a lapba, és nagyon büszke vagyok arra, hogy 2015 és 2018 között négy olyan kötetet jelentetett meg a Magyar Szó, amelyre a korábbi hét évtizedben nem volt példa. Elkészült Fodor István munkájának köszönhetően a Magyar Szó 70 évét összefoglaló kötet, valamint megjelent a kétkötetes Szórványlétben, amely rendkívül jelentős kiadvány, és fontos volt ez a téma akkor is, amikor eredetileg a Hétvége mellékletben sorozatban jelentek meg ezek a riportok. Az 1956-os forradalom 60. évfordulójára nagyon sok kötet megjelent, de ezeket az írásokat – amelyek közül számos a Hétvégében jelent meg –, ezt a kötetet csak mi tudtuk megcsinálni. Nagyon sok értékes interjú, riport van benne a titói Jugoszláviába menekülőkről. Rendkívül szép ez a könyv, és a Szórványlétben kötetek is.
Tudom, azt vallod, az újságíró a nap 24 órájában újságíró. Közben azért két gyereket is felneveltél. Emlékszem, még kicsik voltak, és egy este fagylaltozni hoztad be őket a központba, közben történt valamilyen baleset, és a két gyerek szó nélkül jött fel veled a szerkesztőségbe, hogy megírd és leadd a hírt, hogy benne legyen a másnapi lapban.
– Az újságírás azon túl, hogy hivatás, életforma is. Az újságíró nem szokványos heti időbeosztással dolgozik, gyakran egész nap, ünnepnapokon is feladata van, máskor pedig talán több a szabadideje, mint annak, aki napi 7-8 órát tölt egy hivatalban. Ha még egyszer kellene pályát választani, újra csak az újságírás mellett döntenék. Nem titok, 35 éve vagyok a Magyar Szóban és 25 éve a Duna Televíziónál, illetve most már a Magyar Televíziónál dolgozom. A gyerekek végignézték, hogy milyen az élete egy színész, színházigazgató apának és egy újságíró anyának, azt, hogy egyikük sem klasszikus időbeosztás szerint dolgozik. A sors úgy hozta, hogy mindkettőnek szintén ilyen informális életmódja van. Ákos operatőr, akinek vannak napjai, amikor tizen órákat dolgozik, és vannak napok, amikor nem. Tamás színész, mint az édesapja, és amikor munka van, akkor „ezerrel” kell teljesíteni, és vannak pihenőnapok, amelyek nem mindig az ünnepnapokra esnek. Látom a sikereiket, látom, hogy ott vannak, ahol szerettek volna lenni, megtalálták a helyüket a világban, és ettől én boldog vagyok.
Példamutatásban, tudásban a fiaidhoz hasonlóan a fiatal újságírók is a maximumot kapták tőled. Sokan köszönhetik neked, hogy ma újságíróként megállják a helyüket.
– Huszonöt-huszonhat évvel ezelőtt költöztünk át Újvidékről Szabadkára, azzal az ígérettel, hogy továbbra is oktatáspolitikai kommentátorként dolgozom majd. Ám amikor Szabó József kollégánk, aki a szabadkai oldal szerkesztője volt, nyugdíjba ment, az én nyakamba szakadt a szerkesztés. Abban a háborús időszakban sokan távoztak, a korábban 13-14 fős szerkesztőség létszáma annyira leapadt, hogy mindössze 4-en dolgoztunk a szabadkai szerkesztőségben. Újra kellett építeni mindent, neveltük a fiatal újságírókat. Sokan jöttek, sokan el is mentek. Akik maradtak, azokból jó újságírók lettek. Jelenleg a szabadkai szerkesztőség olyan helyzetben, kondícióban van, mint a háború előtti időszakban, amikor a Magyar Szó székhelyen kívüli szerkesztőségei közül – szándékosan nem mondok vidékit – a legnagyobb, a legstabilabb a szabadkai szerkesztőség volt, tele értékes munkatársakkal. Az egész Magyar Szóra vonatkozóan azt tartom nagy büszkeségnek, hogy micsoda szellemi tőke halmozódott fel itt az elmúlt 75 év alatt. A szabadkai szerkesztőség vezetőjeként mondhatom, itt is óriási szellemi tőkét látok, tehetséges fiatal újságírókkal, és szerintem nagyon jó a szerkesztőségi hangulat is.
Kabók Erika
Honnan benned a lelkesedés, tenniakarás, miközben sokan 35 évnyi munka után elfásulnak?
– Jól érzem magam a bőrömben. Gyakran elfáradok, el is keseredem. A hivatásunk reputációja miatt keseredem el sokszor, mert nekem úgy tűnik, régen sokkal megbecsültebb volt ez a szakma. Az újságírónak nagyobb tisztelet járt ki, és jó volt újságírónak lenni. Most is jó, de nagyot változott a világ, és ezzel együtt az is, hogy hogyan írunk, miről írunk, hogyan készítjük az újságot. Igyekszem magam feltalálni ebben a változásban. A pályám derekán történt, hogy lett internet, digitális tördelés. Szerkesztőként én még a nyomdában az ólomba tördelt anyagból is húztam, ha nem fért el az oldalon, és kliséket adtam le fotók helyett. Ezzel a nagy változással, a digitális forradalommal mintha a közmegítélése is megváltozott volna ennek a szakmának. Ez bizony elszomorít.
Épp ma, amikor beszélgetünk, egy értelmiségi ismerősöm a Facebookon tette fel a kérdést, hogy „ti járattok még napilapot”? Ezért kérdezem, miben látod a napilap, a Magyar Szó erejét.
– A hír évtizedeken át erőssége volt a napilapnak, manapság már a közösségi médiumok, az online felületek, a televízió, a rádió gyorsabb, mi vagyunk e téren a leglassúbbak. Ám nekünk megmaradt az a terület, hogy jó riportokat, jó kommentárokat, háttéranyagokat közöljünk, alaposabbak legyünk. Egy tudósítás arról szól, hogy felavattak valamit, egy testület ülésén milyen határozatok születtek, a kommentár viszont segít az olvasónak az összefüggéseket meglátni, az információkat, adatokat egy rakásra söpri, segít tájékozódni. A napilap dolga nagyobb lélegzetű, elemző írásokat, riportokat és más komolyabb műfajokban született írásokat közölni. A hírt sajnos el kell engednünk.
Ne temesse el senki a napilapokat, a nyomtatott sajtót.
– Nem kell, a Magyar Szót különösen nem kell. Tudjuk, politikai kérdés a megléte, a magyarság az egyetlen vajdasági kisebbség, amelynek napilapja van, és ezt a jövőben is meg kell őrizni. Semmi okunk szégyenkezésre, a világlapok példányszáma is csökken, a Magyar Szóé is, és ha csak a nyomdának azt a kimutatását vesszük figyelembe, hogy a Dnevnikből, a szerb nyelven megjelenő napilapból évente 3 millió példányt nyomtatnak ki, a Magyar Szóból meg 2 milliót, miközben a Dnevnik potenciális olvasóközönsége 2 millió Vajdaságban, a Magyar Szóé 250 ezer, akkor nincs okunk restellkedésre. Ez is azt bizonyítja, hogy még mindig, továbbra is érdemes az olvasóinknak, akik kitartanak mellettünk, az újságot készíteni. A vajdasági magyar embernek a lelkületéhez, az életmódjához tartozik, hogy ott van az asztalán a vasárnapi Magyar Szó. Amikor ezt hallom, újra feltöltődöm, tele leszek energiával. Egy példát hadd meséljek el: Bajsán voltam, ahol 3 nemzetiség ünnepe a Préló. Miközben zsíros kenyeret ettünk, teát kortyolgattunk, odajött hozzám egy számomra ismeretlen hölgy. „Erika, gratulálok. Olvastam a hóvirágról szóló írását és nagyon tetszett” – mosolygott rám. Hirtelen meg sem tudtam szólalni, hiszen azt hinné az ember, hogy a komoly politikai írásokra vagy a bori történetre reagálnak, de ez a hölgy azért jött oda, hogy elmondja, a hóvirágról szóló színes írásom tetszett neki. Az ilyen dicséret nagyon jólesik, energiát ad.
