Nézegetem az érettségi képeket, s keresem rajtuk a legbátrabbakat. Két lány egy magyar lakta helységből, naponta utazott be Újvidékre. Kitűnő tanulók, de a szerbhorvát tudásuk (az egykori Jugoszlávia egyik hivatalos nyelve) enyhén szólva egyenlő volt a nullával. Minden szerbórán tantaluszi kínokat szenvedtek. Előtte, szünetben, az újvidéki osztálytársaik segítségével állították össze a házi feladatot, és nagy kő esett le a szívükről, amikor az írásbeli dolgozatok alkalmával valaki, miután a sajátjával elkészült, megírta helyettük a fogalmazást.
Évekkel később elcsodálkoztam, amikor hallottam, hogy mindketten időben diplomáztak az újvidéki Jogtudományi Karon, a három újvidéki, eszes diák pedig a generációból, aki nemcsak anyanyelvi szinten beszélte a szerbet, hanem szerbül is gondolkozott, már az első éven beleunva a vaskos szakkönyvek olvasásába, „magolásába”, szépen búcsút intett a jognak. A két szorgalmas, kitartó lány viszont tudást, képesítést szerzett, sőt egyiküket a községházán, másikukat állami, majd magánbankban alkalmazták. Ez a csoda éppen negyven évvel ezelőtt kezdődött, ugyanis akkor vágtak bele merészen szerb nyelvű egyetemi tanulmányaikba.
Nemzedékének egyik legjobb egyetemi hallgatója lett, és a legmagasabb osztályzattal védte meg diplomamunkáját a Természeti-Matematikai Karon egy kémiarajongó lány, aki saját bevallása szerint az első éven a mindennapi szerb szavakat is csak szótár használatával tudta megérteni. Szinte tiszta magyar környezetből érkezett a tartomány fővárosába, és fáradtságot nem sajnálva fordított, jegyzetelt. Második évben azonban már a szerb ajkú kollégái, akik igen megkedvelték, az ő kiváló kémiajegyzeteiből tanultak. Az egyetemista lány egyre magasabb tanulmányi átlagának köszönhetően aztán bejutott a legelőkelőbb egyetemi otthonba, ahol felkerestem. Meggyőződhettem róla, hogy a kezdeti nehézségek után a csendes, félénk, bizonytalan lánykából nemcsak szerbül jól beszélő kémikus lett, hanem magabiztos, talpraesett személy is.
1941-ben, amikor Délvidék visszakerült az anyaországhoz, egy lány Újvidéknek azon a részében élt és játszott szerb szomszéd gyerekekkel, ahol azok tőle megtanultak magyarul, ő meg szerbül sajnos nem. Botnyelvűsége ellenére a magyar nyelvű gimnázium után végigkínlódta a szerb nyelvű főiskola történelem-rajz szakát. Többévi munkanélküliség után egy volt tanárnőjének köszönhetően állást kínáltak fel neki. Az örömbe azonban egy kis üröm vegyült, amikor kiderült, tiszta szerb nyelvű, új, általános iskoláról van szó. A fiatalasszony, aki időközben édesanya lett, mégis bátran igent mondott, s beleadott mindent, hogy minél helyesebben és folyékonyabban megtanuljon szerbül. Diákjait mindig szeretettel arra nevelte: ha van célod, és nem adod fel, semmi nem lehetetlen,
Nemcsak Szerbia legkisebb településeiből, hanem Ázsiából, Afrikából, s ki tudja még, honnan jönnek Újvidékre, ebbe a csodálatos egyetemi városba tanulni olyan fiatalok, akiknek a szerb teljesen idegen nyelv. S az első év nehézségei után nem adják fel, s végül orvosok, mérnökök és más kiváló szakemberek lesznek, akik hazájuk felvirágoztatásán fáradoznak. És te miért lennél kishitű? Miért ne élnél azzal a nagy lehetőséggel, amit éppen most biztosítanak mindazok, akiknek szívügyük, hogy te magyar ajkú fiatalként szülőföldeden boldogulj? Ösztöndíjjal, kollégiumi szállással, nyelvtanulással, nyelvi táborokkal, demonstrátori programmal támogatnak, hogy itt helyben minél gyorsabban és jobban elsajátítsd a szerb nyelvet, ha azon hallgatod a választott szakot. Ekkora törődés ellenére miért adnád fel?
Mi motivál, mi a célod? Magadnak tanulsz, a te jövőd miatt, vagy szüleid meg (nem) valósított álmait kergeted? „Egyedül azok a korlátok léteznek, amiket te emelsz magadnak” (Omar Epps), „de „bármire képes vagy, ha elszánod magad” (Sarah J. Maas).
Megvalósíthatod azt, amit nagyon akarsz, ha a kifogások keresése helyett a megoldásokon dolgozol.
