Azt hiszem, sokan nem is vagyunk tudatában, hogy az elmúlt 25 évben a számítástechnikában történt robbanásszerű változásoknak micsoda következményei lettek az élet más területein is. A világ legtermészetesebb dolgának tartjuk, hogy van maroktelefonunk, hogy a világháló akármelyik kávézóból elérhető, hogy a tűzhelyet, sütőt vagy más egyéb háztartási gépet egyetlen gombnyomással beállíthatjuk, és sorolhatnám még a változásokat. Negatívumként leggyakrabban azt emlegetjük, hogy a gyerek lóg a neten, állandóan a telefonját, táblagépét nyomogatja, nem beszél, nem mozog...
Az élet minden területét befolyásolja az informatikai forradalom. Nem kivétel ez alól az iskola sem. Fejlettebb országokban jobban, de nálunk is igyekeznek számítógépeket teremteni az iskolákba, sőt vannak tanáraink, akik számítógépes programokkal tanítanak. Legkevesebbet azonban az emberrel foglalkozunk, a gyermekkel, aki beleszületik ebben a hatalmasat változó és gyorsan átalakuló világba, s nyilvánvaló, hogy ő is más lett, másként nő fel, másként szocializálódik, tanul, más környezetben él, mint ahogyan felnőttek és tanultak tanárai, szülei.
Hogyan lehet mégis a mostani kisiskolásból a mai korban magát jól feltaláló, kiegyensúlyozott, boldog ember? Azt gondolom, ma nagyon is időszerű foglalkozni az iskolával, a benne zajló élettel, annak okán, hogy ott mit kap a gyermek és annak elvégzésével hogyan távozik az intézményből. Soha sem volt még ekkora generációs különbség tanár és diák között, mint most.
Az élettempó megnövekedésével a gyermek tanításának, nevelésének legnagyobb része az iskolára hárul. Nyilván a többség ezt elítéli, de a valóság mégiscsak az, hogy a szülők elfoglaltsága, illetve életkörülményeinek megváltozása (nem élnek együtt a nagy családok) miatt a szülők a kutatások szerint csupán napi hét percet beszélgetnek gyermekükkel. Ha az iskola az egyik főszereplő a gyermek emberré cseperedésének folyamatában, akkor rendkívül fontos, hogy milyen is az az iskola, ahol 8 majd 4 és újabb 4-5 évet eltölt, azaz 24 éves koráig jár valamilyen intézménybe, ha egyetemi végzettségű polgár lesz belőle iskoláztatása végén.
Már 1919-ben megnyílt Stuttgartban az első gyermekközpontú, a gyermek testi és lelki egészséges fejlődését a nevelés középpontjába helyező Waldorf-iskola. A hagyományos oktatási rendszerbe csak lassan tört magának utat az alternatív oktatási módszer. Most a világon 1000 ilyen intézmény működik (óvoda és iskola együttvéve), ennek több mint a fele Európában. Ezek az alternatív iskolák, amelyek tulajdonképpen a szülők igényének kielégítésére alakulnak.
Az utóbbi 20 évben egyre több írás jelenik meg a hagyományos iskolai oktatás ellen. Feldmár András, a Kanadában élő pszichoterapeuta véleménye nagyon lesújtó a porosz elveken alapuló iskoláról. Szerinte a megszégyenítésre épülő, engedelmességre nevelő iskola börtön, a szülők pedig filmrendezőként késztetik ,,jó gyerek szerepre” utódjaikat. Verkerdy Tamás pszichológust az alternatív iskolák prófétájának tartják Magyarországon. Ő az, aki azt állítja, hogy az államközpontú porosz–szovjet típusú iskola a diktatúra iskolája, a gyermekközpontú iskola a demokráciáé. Vekerdy szerint például nem lenne szabad a gyermeknek házi feladatot adni, az iskolában kell hogy gyakoroljon a tanuló. Nem számon kérni és büntetni kell, hanem rávezetni, élvezetessé tenni a felismerést, megismerést, a kalandozást a tudományok és művészetek világában. A pedagógustól a hagyományos iskolában azt várják el, hogy leadja az anyagot. A gyerektől meg azt, hogy azt befogadja és felmondja, ha nem ezt teszi, büntetik. Megvonják a gyermektől a saját tempójú fejlődés lehetőségét, teljesítménykényszerre nevelik, kiölik belőle a kreativitást, miközben az iskolai tananyag 70 százalékát elfelejtik a gyerekek, állítja a neves magyar pszichológus.
Abban azonban ő is egyet ért, hogy az iskola kulcsa mégiscsak a tanár. Kétségtelen, hogy az előírt program megvalósításának kényszere a tanáron nagyban befolyásolja, hogy mit és mennyit tanul a gyerek egy-egy tantárgyból, de a kreativitás, az örömteli szárnyalás a tudományok vagy a művészetek területén, ha kis mértékben is, de megvalósítható még e szigorú keretek között is.
Éppen ezért bosszant a pedagógustársadalom lebecsülése, megbélyegzése, hogy az iskola, ergo a tanár, agymosást végez, semmi másra nem oktat, nevel, csak arra, hogy a fogyasztói társadalom szolgalelkű egyede legyen, ha kikerül az iskolából.
Tény, hogy a tanári pálya nálunk nem vonzó. Nem azért, mert most rosszak a pedagógusok, hanem azért, mert a társadalom nem tartja fontosnak munkájukat, nem kezeli őket kiemelten, nem fordít rájuk, sem annyi figyelmet, sem pénzt, amennyit megérdemelnének. Innen kezdődik aztán az a panasz, hogy a pályakezdőknek csak kis százaléka választja elhivatottságból a pedagógusi pályát, a többségük jobb híján dolgozik az iskolában. A finn oktatási modell a világ élvonalába tartozik. A tanárképzésüket a világon a legjobbnak tartják, s ebben az országban a foglalkozások népszerűségi listáját a pedagógus pálya vezeti. Minden negyedik finn fiatal tanár szeretne lenni, éppen ezért a tanári szakokon tízszeres a túljelentkezés. Természetesen szigorú a felvétel, és neves kutatók, oktatók végzik a tanárképzést. A legsikeresebb közoktatással rendelkező országokban a tanárok az értelmiségiek felső harmadából kerülnek ki, egészen pontosan Dél-Koreában a felső 5, Finnországban a legjobb 10, Hongkongban pedig a legjobb 30 százalékból. A pedagógusok bérezése rendkívül fontos. Ha társadalmilag megbecsült, anyagi értelemben a tudásának, munkájának és felelősségének megfelelő bért kap a naponta gyermekek elé álló pedagógus, csak akkor adhatja át személyiségének teljes egészét, akkor dolgozhat gondtalanul. Nem ez a feltétele a gyermekközpontú oktatásnak és a kreatív anyagfeldogozásnak, de ennek hiányában, nagyon sok erre irányuló energia veszhet el.
Az iskolai oktatás nagyon fiatal, Szerbiában az első iskolát, a belgrádi Első Péter Király Általános Iskolát 297 évvel ezelőtt alapították. Újabb kori történelmünk tapasztalata, hogy a kormányok vagy meggondolatlanul nyúltak az oktatáshoz, s hübelebalázs módjára írtak át rendszereket, vagy hozzá se mertek nyúlni. Ezeknek a változtatásoknak az alapja azonban többnyire az volt, hogy miként tanulhat meg a gyermek minél többet. Pedig sokkal inkább a pedagógussal és a gyermekkel kellene foglalkozni, és akkor nem lenne börtön az iskola, nem történne agymosás az iskolában, és nem kerülnének ki onnan önálló döntésre képtelen, csupán az elvárásoknak megfelelni akaró emberek.
Minden oktatási rendszer annyira jó, amennyire a benne dolgozó tanárok, akik alkotják. S hogy jó lehessen a digitális világban pedagógusként dolgozó szakember, ahhoz műveltségben, jártasságban, emberi tulajdonságokban kiemelkedőnek kellene lennie, s valamilyen szinten lépést kellene tartania az informatikai változásokkal is. Nem irreális elvárások ezek. Gondoljunk csak magunkra, szinte valamennyiünknek van olyan tanára, aki életre szóló útravalót adott. Valamiért számunkra több és jobb volt, mint a többiek. Ma is van nagyon sok értékes tanár, csak lehet, hogy nem tudnak kibontakozni, mert adminisztrálniuk kell, mert le kell adni az anyagot, a mostani mércék szerint, ha ezt teljesítik, akkor mondhatók megfelelő tanárnak.
