,,Öltözz fel szépen, ünnepi ruhába / a mosoly arcodon ékszered legyen. / Tükrödön csillog szemed ragyogása /, hagyd, hogy a látvány boldoggá tegyen!/ S ha tetszik mindez, mosolyogj magadra / érzed a lelked magasabbra emel. / Tarts ezt a mosolyt meg egy egész napra, / mert aki rád néz, ennyit megérdemel.” Papp Rózsa Adj hálát című költeményének soraival köszöntötte a napokban Topolyán a gunarasi születésű Szlifkó (szül. Oroszi) Klára nyugalmazott óvónő egykori évfolyamtársait. A topolyai szervező az 1952-ben az újvidéki gimnáziumban beindított, ötéves képzést nyújtó Magyar Tannyelvű Óvónőképző 1958-ban végzett diákjainak 57. érettségi találkozóján hét évfolyamtársát köszönthette.
Klára kettejüket az otthonában is vendégül látta: az Újvidékről érkezett, kishegyesi származású Gajdos (szül. Szokolovity) Évát és a jelenleg Szegeden élő, magyarkanizsai születésű, később azonban Bácsföldvárra költöző és ott 33 évig, 1992-es nyugdíjba vonulásáig óvónőként praktizáló Buru (szül. Bontovits) Ilonát. E három, az 1990-es évek elején nyugdíjba vonult, 32-33 éves szakmai tapasztalattal rendelkező elhivatott óvónővel közelebbről is megismerkedhettem. Miközben Klára lakásában baracklekvárfőzés előkészületei zajlottak, az 57. érettségi találkozó hangulatát is idézték riportalanyaim, az ott elhangzott anekdotákkal ismertettek meg, továbbá felidézték tanáraik, mindenekelőtt a szeretett, két évvel ezelőtt, 82 éves korában elhunyt Balázs Pál – Pubi magyar nyelv- és irodalomtanáruk, osztályfőnökük portréját. Az egykori óvónőképzés módszertanának és a szakmai több mint három évtizedes pályafutásaik gyakorlatának felvázolása mellett felvillantották: mennyire nagy élményt jelentettek számunkra a több mint harmincfős egykori tagozat iskolai élményei, a harmadéves koruktól megélt hospitálásokkal telített mindennapok során az óvódás gyermekekkel való találkozások. Klára, Éva és Ilona is elevenen és örömmel, egymás szavába vágva meséltek az egykoron igen összetartó osztályközösség iskolán kívüli tevékenységeiről is: az óvónőképző híres kórusa fellépéseinek sikereiről, az ohridi vagy a Vaskapu-szorosnál tett kirándulás hangulatáról. Szinte érezni lehetett a levegőben annak a dunai halászlének az illatát, amelyet évfolyamtársuk bezdáni szülői házánál fogyasztott a csapat, továbbá nem lehetett nem együtt érezni Szlifkó Klárával, aki az évfolyam Dubrovnikban tett kirándulása után máig emlékszik az ott elszenvedett poloskatámadásokra. Közösen örültem viszont velük, amikor azt tapasztaltam, mennyire jól eső érzés számukra visszaemlékezni az akkor még kibontakozóban lévő későbbi Aranycsapat focistáival való személyes újvidéki találkozásukra vagy egy csapatos csipkebogyó-szedési akcióra, amelynek az volt a célja, hogy közösen teremtsenek anyagi alapot egy együttes élményszerzéshez, kiránduláshoz. Nagyon szeretett a közösségük utazni, kirándulva megismerni új közegeket és egymáshoz közelebb kerülni. Gyakorló óvónőként is sokat utaztak, kirándultak a csoportjaikkal.
Az 1972-ig a fentebb jegyzett formában működő óvónőképzőben 1958-ban 23 fiatal húszéves hölgy fejezte be tanulmányait, majd legtöbbjük 15-20 éves munkaviszonnyal maga mögött, magánúton az akadémiai képzést is. Az 57 évvel ezelőtt érettségizők közül ma 14-en élnek. Zömében a Vajdaságban, és legtöbben ma is ápolják csaknem hatvanéves baráti kapcsolatukat. Ketten Németországban telepedtek le, de Amerikába és Montenegróba is sodort közülük két személyt az élet, sőt az idei érettségi találkozó egyikőjük számára azért is meghatározó élményt nyújtott, mert most készül Floridába települni. A Magyar Nyelvű Óvónőképző 1958-as végzősei közül a felsoroltakon kívül személyesen találkozhattam még a Törökbecséről érkezett Meischner (Kossuth) Máriával, a topolyai Kaćanski (Vadócz) Magdolnával, a szabadkai Rövid (László) Máriával, akit férje is elkísért a találkozóra, továbbá a zentai Wirth (Pataki) Margittal.
– Az elmúlt évben Kanizsán találkozott a társaság, jövő év májusának első hetében Zentán jövünk össze. A szervezőtől, Klárától ezúttal azt a megmosolyogtató feladatot kaptuk, hogy Topolyára laboreredményeink nélkül érkezzünk, és ne családi élményeinkről beszélgessünk elsősorban, hanem múltidézéssel teljen a közösen eltöltött ünnepnap – jegyezte meg Gajdos Éva, aki három gyermeket nevelt, az újvidéki Telepen dolgozott óvónőként, és 25 évig az akadémiai hallgatók szakmai gyakorlata során mentori szerepet is vállalt. Kapcsolata talán neki volt a legtovább élő a gyakorlatban az 1958-ban végzett évfolyam osztályfőnöki teendőinek ellátása után az Újvidéki Rádióhoz szegődött Balázs Pállal is.
– Sajnos mostanra csupán egyetlen tanárunk van még az élők sorában, az egykori vegytanprofesszorunk. Sokrétű képzésben volt részünk az ötéves tanulmányaink során. Az első két évben az általános tantárgyak voltak túlsúlyban, a folytatásban pedig a szaktantárgyak. Hallgattunk azonban filozófiát, logikát, de lélektant és külön tárgyként gyermeklélektant is. Minden tárgykörnek megvolt a maga módszertana, több éven keresztül elméletben és gyakorlatban is oktatták nekünk, ismertették velünk, milyen módszertani megoldásokkal kell elsajátíttatni pl. az anyanyelvet, a matematikát, a környezetismeretet, a társadalomismeretet a kicsinyekkel. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi óvodapedagógusi képzéstől teljesebb volt az akkori felkészítés, amikor is bennünket már 16-17 éves korunkban gyermekek közé vittek szakmai gyakorlatra. Talán a jelenlegi végzős óvónők praxisuk legelején még nem is ,,érzik” a gyerekeket. Nekünk ehhez az ötéves, nyolcadik osztályos kort betöltően kezdetét vevő szakirányú képzés meghatározó segítséget, útmutatást nyújtott – fogalmazott Szlifkó Klára, aki maga is kétgyermekes anyukaként 32 évig dolgozott Topolyán óvónőként, miután az óvónőképző elvégzését követően belekóstolt a rádiós bemondói munkakörbe is.
– Meggyőződésem, hogy a gyermekek és a szülők beállítódása, magatartása is rengeteget változott az idők folyamán. Korábban a gyermekek őszintébben tudtak játszani, egyáltalán tudtak játszani. A technikai eszközök térhódítása talán a fantáziájuk fejlődésének útjában is áll, és úgy érzem, sokuknak a kézügyességük, finommotorikájuk is fejletlenebb, mint egykori kortársaiknak. Nagy a szülők elvárása a tanügyesek irányában, nincsenek kellő belátással arra vonatkozóan, hogy nekik is komoly feladatuk jut a nevelés folyamatában. Szófogadóbbak voltak egykor a csemeték, arra tanították őket, hogy felelősséggel tartoznak saját tetteikért, viselkedésükért – véleményezett Buru Ilona, aki munkaévei során a legtöbb időt az iskoláskor előtt álló, végzős ovis generáció felkészítésével töltötte. Véleménye szerint, a jelenlegi gyakorlat, hogy csupán egy tanéves a kötelező óvodai képzés, kevés. Legalább két tanéven keresztül kellene járnia a kisgyermeknek óvodába ahhoz, hogy több szempontból is megfelelőbb felkészültséget szerezhessenek az iskolába induláshoz.
– Véleményem szerint a korcsoport szerinti vegyes csoportok indításának gyakorlata sem a legpozitívabb kezdeményezés. Szerintem maximum két különböző korcsoport egy időben történő képzése, nevelése lehet igazán hatékony. Amikor munkába álltunk, mindannyiunknak harminc-negyven fős kis óvodás közösségekben kellett bizonyítanunk. Egy dadus működött közre. Nagyon pozitívnak értékeltem én és a kolléganőim is, amikor lehetőségünk adódott több éven keresztül követni egy-egy gyermek fejlődését, fokozatos fejlesztést alkalmazva. Bennünk még nem volt félsz, nem féltünk úgymond a felelősségtől, ha például a kicsiket természetiskolába, nyaralásra, telelésre vittük. Ezt a mai óvónők esetében nem tapasztalom – fejtette ki Gajdos Éva.
