Várakozunk a szabadkai Majsai úti iskolában, Csőke Márta tanárnőt várjuk egy beszélgetésre. A tanárnő közeledik a gyereksor mentén. A lépcsőkön araszol, mint aki mögött hosszú-hosszú utazások állnak. Ki tudja már, hány iskolai lépcsőn koppant a lába. Az villan be, hogy munkájában lassan építkezik. A földszintre ráhúzza az első, majd a többi emeletet. Nem tud ma sem kihagyni egyetlen szintet sem, hiszen akkor az épület összedőlne. Kérdésemtől, hogy miért lett történelem szakos tanár, kamaszos lesz a szeme, romantikus lobogású.
– Már kora ifjúságomban megmutatkoztak a jelei későbbi hivatásomnak. Amikor emlékeimet felidézem, annyit bátran állíthatok, hogy a történelem már akkor is érdekelt. Főként az ismeretlen, a szokatlan. Nyitott füllel hallgattam az iskolában, én szerettem iskolába járni, „ittam magamba” a történelem órán elhangzottakat. A Képes történelem kiadványainak meseszerű történetei és a történelmi tárgyú regények érdekes fejezeteinek tömege rögződött az agyamban. Elhatároztam, hogy tanár leszek. Azt persze azért meg kell mondanom, hogy az a munka, amellyel immár három évtizede foglalkozom, teljesen betölti érdeklődésemet, napjaimat, éveimet. Nagy ajándéknak tartom a sorstól, hogy ezt csinálhatom. S hogy jól csináltam-e? Roppant nehéz a szellemi munka hatását, eredményét lemérni. Legjobb, ha az értékelést mások alkotják meg. A pedagógus hasonlít a művészre, ő is alkot. A mi anyagunk azonban más, mi embereket formálunk. A jövő generációját. Fiatalokat oktatunk, akiknek nagy szükségük van eligazításra, emberi szóra. Bevallom, gondolataimat szívesen fejezem be egy-egy szép verssorral. Most is élek egy Móricz-idézettel, „Én azt hiszem, annál nincs nagyobb öröm, mint valakit megtanítani valamire, amit nem tud.”
A felfedezés, az alkotás vágya, amit a diákokban próbál felkelteni, megvan Önben is. Véleménye szerint milyen a jó tanár?
– Hit kell a munkához, hogy tisztességesen végezzük. Amikor hitről beszélek, mindenféle meggyőződést, életfelfogást és viszonyt égve tartó, lelkesítő érzésről, érzelemtartalékról szólok, amely tetteinket fűti. A tanár alapvető feladata, hogy tanítson és neveljen. Lényeges kérdésnek tartom, hogy mindezt hogyan teszi. Emberséggel, empátiával többre lehet jutni, mint pusztán szigorral. Az sem mellékes, hogy a pedagógusnak van-e humorérzéke, autoritása, együttműködési készsége, és nem utolsósorban pozitív én- és világképe. Ezeknek a tulajdonságoknak a birtokában könnyen kiérdemli a diákok tiszteletét. A tisztelet már fél siker. Emellett élményszerűvé kell „varázsolni” a tanítást.
Az elmúlt húsz-egynéhány évben a technikai háttér sokat és állandóan változott. A pörgő játékok, képek világában hogyan lehet a diákokkal megszerettetni a történelmet, érdekessé tenni az órákat?
– Hiszem azt, hogy a tanár személyisége minden technikai fejlődés mellett is meghatározó. A fejlődés, megújulás iránti igényt viszont nélkülözhetetlennek tartom. Akiben nincs meg a folyamatos megújulási igény és a rugalmasság, annak nagyon nehéz dolga van. A mai gyerekek, avagy a Z generáció tagjai fényévnyire vannak a tíz-húsz évvel ezelőttiektől. Ők a „digitális bennszülöttek”. Kénytelen vagyok alkalmazkodni a körülményekhez, új módszereket keresni folyamatosan, amelyek működhetnek, mert minden osztály más, és nekem kell a rendelkezésemre álló eszközök közül kiválasztani azt, amivel motiválni tudok, és eredményt elérni. Ha valaki lendületben van, akkor szinte bármi megvalósítható, csak idő és sok-sok türelem kérdése. Szerencsére iskolám halad a korral. Kabinetemben laptopot, kivetítőt és internetet is tudok használni. A szemléltetés ugyanis nagyon fontos. Az új anyag feldolgozásához sokszor készítek Power Point prezentációkat, amelyek a vázlaton túl térképeket, képeket is tartalmaznak. Olykor egy-egy rövid videóval, filmrészlettel teljesebbé válik a tárgyalt korszak megismerése. A diákok különösen örülnek a szókeresők, anagrammák és keresztrejtvények megfejtésének. A mára már megváltozott feladatlapok összeállításánál az egyik legfontosabb elv, hogy gondolkodásra, összehasonlításra, mérlegelésre késztessenek. Nem könnyű persze óráról órára újat nyújtani, sőt nem is lehet, de törekedni kell rá.
Tanári pályáján fenyegeti-e az a veszély, hogy elfásul? Honnan merít erőt?
– Igen, valós probléma a kiégés (burn out), amellyel a tudomány is foglalkozik. Gárdonyi állapította meg: „A tanító olyan lámpás, mely minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát.” Valahogy így érzem én is időnként. Amikor nagyon aktív vagyok, mert mindennapi teendőim mellé a nyakamba szakad megannyi feladat, veszítek a lendületből. Kis idő után, szerencsére, erőre kapok, legtöbbször a gyerekek akkumulálnak, vagy a kollégák, és van olyan is, hogy a családom. Sokszor az is elég, ha több időt szánok magamra. A tanárra hatványozottan igaz, hogy élete végéig tanul. Továbbképzésekre, szemináriumokra, tanácskozásokra járunk, ami minden egyes alkalommal feltölt tudással és energiával.
Hogyan látja az oktatás jelenét, milyen a jelenlegi iskolai gyakorlat?
– Iskolarendszerünkben tetten érhetőek a problémák is. Az egyik legnagyobb, hogy a gyerekek túlterheltek. Manapság egy hetedikes diáknak hetente 35 órája van, és nem számoltam a pótórákat, az emelt szintű oktatást és a szakköröket. A tananyag is túlméretezett. Az iskolának funkcionális tudást kell nyújtania, mondják sokan, ezzel ellentétben például a kisérettségin főként a lexikális tudást mérik, legalábbis a saját tantárgyam esetében ezt tapasztaltam. Évek óta szó van egy átfogó reformról, amely pozitív változást hozna, de eddig nem valósult meg. Azok az országok, amelyek az oktatás fontosságát és hosszú távú hatását tartják szem előtt, sokat fektetnek az iskolarendszer fejlesztésébe. Ennek köszönhetően nagymértékben előre léptek. Nézzük például a finneket, az elmúlt 20 évben hatalmas fejlődést értek el, felzárkóztak a délkelet-ázsiai országok mögé, akik a funkcionális tudás tekintetében a legeredményesebbek. Mi nagyon messze vagyunk ettől. Ezen kívül a pedagógusok és az egész oktatási rendszer társadalmi megítélésén is sokat kellene változtatni. Bízom abban, hogy egyszer sor kerül arra, hogy előremutató, egyedi, hatékony iskolarendszer épüljön ki nálunk is, hiszen az oktatás a jövő záloga. S mi fontosabb dolgunk lenne a világban, mint előrevinni azt?
n Diákjai a kezdetektől fogva szerepelnek különböző versenyeken, mi lelkesíti ilyenkor?
– A verseny lehetőséget ad a kutatásra, egy témában való elmélyülésre. Rábírja a diákokat, hogy készüljenek, összpontosítsanak, befejezzék, dokumentálják a dolgokat, és kiálljanak a közönség elé. Mindeközben nem tálcán kapják az ismereteket, hanem megdolgoznak érte. Színvonalas megmérettetésnek tartom az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesületének Honismereti Versenyét, ugyanígy a Tantárgyhálót, a Vajdasági Módszertani Központ szervezésében. Az egyik legszebb élményem a karosi Turul Hagyományőrző Íjászegyesület által életre hívott Szent László-vetélkedőhöz kötődik, amely a Kárpát-medence magyar diákjainak nyújtott lehetőséget versenybe szállni. Csapatom az elődöntőkben első helyen végzett, és eljutott a nagyváradi döntőre, ahol 16 csoport versengésében negyedikek lettek.
Mennyire lehet az iskolai nevelőmunkában a családra támaszkodni? Hiszen az otthoni példa nagy hatalom.
– Azon munkálkodom, hogy a szülőkkel őszinte és építő kapcsolatot hozzak létre, meghatározó a tanár, a szülő és a gyermek együttműködése, összefogása. Ha az egyik szem kilazul, a lánc könnyen elszakad. Iskolánk nyílt napokat szervez, közzéteszi az eseményeket, rendezvényeket, az elért eredményeket.
Van-e tanácsa a tanári mesterséget tanuló tanárjelöltek számára?
– Pedagógusnak lenni elhivatottságot jelent, folyamatos képzést igényel, rugalmasságot, kitartást, érzékenységet és óriási szívet. Lev Tolsztojt idézném: „Szeretet nélkül lehet fát aprítani, és szeretet nélkül lehet téglákat formálni, de szeretet nélkül nem szabad gyermekekkel bánni!” Ha az ember megtalálja a munkájában az örömöt, akkor minden akadályt képes legyőzni. A jövő pedagógusainak is hasonlót kívánok!
