Halkan kimondott szavakból vagy apró jelekből is érezheti azt az ember, hogy döntései alkalmával mögötte áll-e környezete. Mégis akkor lehet biztosabb a dolgában, ha szavakban megerősítik a segítő szándékot, sőt ha ez tettekben is megnyilvánul.
Így valahogy látom most a magyar népszavazást az uniós betelepítési kvótáról, vagy inkább az ellene történő megszólalásról. Mert saját környezetünkben is azt tapasztalhatjuk, hogy az elsöprő többség ellenzi azt, hogy beleegyezése nélkül idegeneket küldjenek szülőföldjére, s nem kell ehhez idegengyűlölőnek lenni – mint ahogyan a „migránspárti” kisebbség igyekszik ezt beállítani –, csupán ajánlatos a humánusnak tűnő magatartásnak legalább a belátható következményeit mérlegelni. S láthattuk, hogy a mostani magyar kormány volt az első, amely ezt megtette, és azért küzd, hogy Európa ne rohanjon a vesztébe. Szégyenlősen ugyan kezdenek visszakozni a betelepítés nyugati élharcosai, mert saját népük tisztábban lát náluknál, kezd elfordulni tőlük, ám a brüsszeli bürokrácia kitartóan igyekszik vezetni az Uniót a szakadék felé. Nekik alighanem egy „új Európa” is megfelel. Vagy majdan, amikor már nem lesz visszaút, bocsánatot kérnek néhány százmillió polgártól.
Ezt nem akarja Orbán Viktor kormánya, s most éppen azt kell bizonyítani a tömeges részvétellel és a betelepítés elutasításával, hogy nem egy kormány igyekszik a népére erőltetni meggyőződését, hanem a nemzet hatalmas többsége gondolkodik és lát úgy, mint a kormány. Ha esetleg jogi következményei nem is lesznek a referendumnak, az érvényes (elegendő résztvevő) és eredményes (a nem szavazatok többsége) népszavazás olyan politikai erőt jelent, amely talán távolabbra kisugározva is segíti a józan ész kibontakozását.
