Lassacskán négy évtizede lesz, hogy megismertem Dudás Károlyt, amikor a Képes Ifjúság újságírójaként a falut járta. Szociográfiai riportjaiban a valóság/igazság kimondhatóságának politikai kereteit feszegette, meg át is lépte időnként. Még mindig, vagy már ismét érdemes kezünkbe venni például a Szakadót. Később az újságírás helyébe inkább a szerkesztés lépett, írói munkásságát a politikai szerepvállalás szorította háttérbe. Politikáról, a publicista és író szerepvállalásairól és mindezek összefüggéseiről kérdeztem.
Naponta „éljük” a politikát, kezdjük azzal: Mostanában talán amiatt esik legtöbb szó a Vajdasági Magyar Szövetségről, mert nyilvánosságra kerültek bizonyos nézeteltérésék a pártvezetésben. Van, aki örül ennek, van, aki tart a következményektől. Te a VMDK-nak és a VMSZ-nek is alapító tagja voltál, majd a VMSZ elnökségi tagja, jelenleg a párt tanácsának az elnöke. Mi jellemzi a jelenlegi VMSZ-t?
– Úgy hiszem, a Vajdasági Magyar Szövetség megalakulása óta teszi a dolgát, végzi azokat a rendkívüli felelősséggel és erőfeszítéssel járó feladatokat, amelyeket indulásakor a közösség felemelkedése érdekében alapszabályában megfogalmazott. Hol jól és hatékonyan, hol pedig kevésbé jól és hatékonyan. Mint ahogy a legtöbben elfogultak vagyunk a saját gyerekünkkel kapcsolatban, természetesen én is az vagyok a VMSZ vonatkozásában, ám ha túllépek ezen az elfogultságon, akkor is azt kell mondanom, mert azt diktálják a tények, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség ma a határon túli magyarság legrangosabb, legnagyobb tekintélynek örvendő politikai szervezete, elnöke pedig az első számú vezetője. A magyar állam mérvadó irányítói mellett ezt a külhoni magyar szervezetek vezetői is több alkalommal kifejezésre juttatták az utóbbi időben. Ám ami ennél is fontosabb: a közel 12 000 taggal rendelkező VMSZ a délvidéki magyar közösség nagy többségének bizalmát élvezi, amelyet a választások alkalmával több tízezer szavazat formájában minden alkalommal egyértelműen kifejezésre is juttat. Jutalmazva azt a teljesítményt, azt a nagyszabású közösségi építkezést, amelyet a Vajdasági Magyar Szövetség az elmúlt időszakban megvalósított. Ellenérdekeltek, a csoportérdeket és az egyéni érdeket mindennél fontosabbnak tartók itt, a Délvidéken is szép számban vannak – és hol nincsenek széles e Kárpát-hazában?! –, ők persze boldogan dörzsölték a tenyerüket a pártvezetésben felmerülő nézeteltérések, feszültségek láttán, s mindjárt mély válságot kiáltottak, a szervezet szétesését jósolták. A tisztújító közgyűlésen is elmondtam: válságról szó sincs, problémák vannak, amelyeket nagy-nagy körültekintéssel, érzékenységgel meg lehet és meg is kell oldani. S miután ez megtörtént, teljes erővel vissza lehet térni a közösség égető problémáinak oldozgatásához. A felelősségünk óriási, hiszen rajtunk kívül ezt senki más nem teheti meg. Jelenleg tehát itt tartunk.
Különböznek-e egy kisebbségi párt feladatai a többségi pártokétól? Mást jelent-e egyikben vagy a másikban politizálni?
Dudás Károly: A VMSZ teljesítményével vált egyeduralkodóvá a délvidéki magyar pártok között
– Németh László fogalmazta meg még 1939-ben, Kisebbségben című nevezetes tanulmányában: „Tudd meg, hogy ez a Bessenyeitől Adyig és azontúl futó magyar ügy itt a történelmi vallás – erre kell átkeresztelkedned, kisebbségi helyzetét vállalnod, s a magadét megtagadnod. Ha pedig azt mondod, hogy te más úton akarsz magyar lenni, mert más magyar utak is vannak: mi azt mondjuk, hogy a kis népeknek csak egy jó útjuk van, s lásd, hogy őrzöd meg magad azokon az utakon az árulástól.” Nem nagyon tudok mást hozzátenni, most 2015-ben, itt, a Délvidéken sem. Legfeljebb még a legnagyobb magyar, Széchenyi István egy gondolatát hívhatjuk segítségül: „A magyarokat vissza kell magyarosítani ahhoz, hogy megváltsák magukat.” Bizonyos vajdasági magyarokat is.
Mivel magyarázod, és jó-e az a közösségnek, hogy a VMSZ szinte egyeduralkodóvá vált a vajdasági magyar pártok között?
– Említettem már: a VMSZ teljesítményével vált egyeduralkodóvá a délvidéki magyar pártok között. S azt is, hogy a közösség jelentős része ezt a teljesítményt a támogatásával, a bizalmával jutalmazta. Persze vannak olyanok, akik egészen mást mondanak. Lekicsinylően legyintenek az eredmények vagy részeredmények láttán, azzal vádolják a VMSZ-t, hogy rengeteg pénzzel s a megvásárolt vagy megfélemlített tájékoztatási eszközök manipulációja révén szerezte meg a félrevezetett választópolgárok bizalmát és támogatását. A kibicnek semmi sem drága. Neki a közösség megmaradása és felemelkedése sem fontos. Csak a saját megmaradása (fennmaradása) és gyarapodása. Kérdezhetnénk persze, mire ment a többi határon túli közösség a többpólusossággal. Mire mentek a felvidékiek a Híd-Most „vegyes felvágott” létrehozásával és az összefogásból született egyetlen magyar párt elleni harcba indításával, erdélyi testvéreink az elszaporodott (elszaporított) magyar pártokkal, azok egymásnak feszülésével és az RMDSZ ellehetetlenítésével, a maroknyira apadt horvátországi magyarok két pártjuknak egymásra acsarkodásával, akárcsak a kárpátaljaiak – a legújabb értesülések szerint a rájuk szakadt nagy baj talán észhez térítette őket, kibékülni látszanak…
Persze, néha azért nem ártana, ha lenne kivel összefogni. A pártélet rögös színterein is…
Megítélésem szerint a VMSZ – némely ellenérdekelt „megmondható” véleményével szemben – a közösségi összefogás őszinte szorgalmazója és hatékony megvalósítója. Nem a súly és támogatás nélküli magyar pártokkal fogott össze, hanem az egész közösséggel. Pontosabban: annak összefogásra, együttműködésre, együttgondolkodásra és együttmunkálkodásra hajlandó részével. A művelődési és civil szférával, a történelmi egyházainkkal, a gazdasági élet szereplőivel, értelmiségünk közösségi erőfeszítéseket is kifejteni kész embereivel…
Ez a széleskörű összefogás jelentős mértékben hozzájárult a Vajdasági Magyar Szövetség eredményességéhez és hatékonyságához.
A te politikai meggyőződésed a népi mozgalomhoz, Németh Lászlóhoz, Lakitelekhez és Lezsák Sándorhoz, Csoóri Sándorhoz… kötődő kapcsolatokból vezethető le?
– Nemcsak politikai meggyőződésem, hanem újságírói, lapszerkesztői és írói pályám alakulása is. Az általad pontosan felsorolt impozáns névsor még némi kiegészítésre is szorul: Illyés Gyula, Herceg János és Németh István neve mindenképpen ide kívánkozik a sorba. Illyés Gyuláé, aki egyszer azt találta mondani-írni, hogy minden valamirevaló író és újságíró folyamatosan arról ír, „ami a lábunk alatt ég” – mármint a közösség lába alatt –, s nyomatékként hozzátette még: „szerintem azt hívják provincializmusnak, ha valaki Bugacon úgy viselkedik, mintha Párizs közepén élne”, vagy atyai jó barátom, Herceg János neve, aki a vele készített nagyinterjúban, mintegy ránk testált végrendeletében a következőket mondta tollba nekem: „Magyar írók vagyunk, nem nézhetjük közömbösen népünk sorsának alakulását…” Nos hát, a családi és csantavéri útra indítás mellett ezek a nagyszerű emberek és nagyszerű gondolatok voltak segítségemre abban, hogy politikai, írói, újságírói-lapszerkesztői, ernyőszervezet-vezetői pályám úgy alakuljon, ahogyan alakult…
Tagja vagy a Magyar Nemzeti Tanácsnak. Aki nézi a tévéközvetítéseket, annak sokszor az a benyomása, hogy kevésbé a napirenden szereplő téma tartalma a fontos mostanában, hanem a forma az uralkodó. Persze érthető, hogy jogászszemmel is mindennek a „helyén kell lennie”. Hogyan látod te ezt belülről, újságíróként, íróként?
– Fontos volt a számomra, mert hiszen a közösség számára életbe vágón fontos kérdésekről értekezünk, döntünk, így volt ez már az Ideiglenes MNT esetében is. Aki nézi az MNT üléseiről sugárzott tévéközvetítéseket, tapasztalhatja: újból kezdenek eluralkodni az előbbiekben felsorolt jelenségek. Van mi és ti, előbbiek és mostaniak, a mostaniak persze semmihez sem értenek, az előbbieknél viszont ott van a bölcsek köve, a lényegi történések és eredmények számba vétele helyett a formai mulasztásokra vagy állítólagos mulasztásokra helyeződött át a hangsúly, némelyek számára fontosabbá vált, hogy mi van vagy mi nincs az Európa Kollégium (a közösségi építkezés utóbbi időszakának legfontosabb vállalkozása) fejlécében, mint maga a négyszáz délvidéki magyar diáknak biztonságos otthont nyújtó kollégium, annak sikeres befejezése és átadása. Az embernek néha az az érzése, hogy többen nem örülnek neki, sőt éppen ellenkezőleg.
Lehet, persze, hogy a kákán is csomót keresőknek mégiscsak igazuk van: a kákán valóban ott a csomó, csak mi ezt egyszerű földi halandók nem látjuk – ám ekkor is felvetődik a kérdés: de mi lesz a rucával, amely a káka tövén költ?! Ki gondoskodik róla, s ki tartja majd egyben a családot, ha a rucának valami baja esik?! Mintha ez kicsit fontosabb kérdés volna annál, hogy van-e csomó a kákán vagy nincsen.
Két éve nyugdíjba vonultál, de aktív szereplője maradtál a politikai és közéletnek. Miért érzi úgy egy író, publicista, hogy fontos ez a szerepvállalás? Fontosabb is talán az írói-újságírói munkánál? (Ha már, úgy tűnik, inkább ezzel foglalkozol.)
– Nem jelent meg egy írásom, és utána úgy valahogy jártam, mint megboldogult Podolszki Jóka kollégám, egyik legjobb újságírónk: mivel nem közölték egyik írását, „bosszút esküdött” és erősen megfogadta: ezután csak a fiókjának ír. A kutya sem vette észre, hogy elapadt a tolla, hogy fennakadt az írógépe billentyűje. Valahogy így jártam én is: Táncsics Mihály-díjas és Szabó Zoltán szociográfia-díjas újságíró létemre senki sem kért tőlem írást az elmúlt két esztendőben. Holott hát Herceg János pontosan ilyen idős korában meg jóval idősebben írta meg legjobb riportjait, tárcáit és jegyzeteit.
Egyébként hosszas búvárkodás után 40 év válogatott írásaiból összeállítottam publicisztikai kötetemet, jó régen leadtam már a kiadónak, nem nagyon sietnek a megjelentetésével.
S ha már kérdezel: nem lettem egészen hűtlen a szépirodalomhoz sem: Matuska Szilveszter furcsa és ellentmondásokkal teli életéről írt kisregényemet a Forum Könyvkiadónál nemrégiben kiadásra javasolták, bízom benne, hogy egyszer csak megjelenik.
Valamikor régen leírtam, hogy ha az ember feje felett ég a ház, a haza, akkor nem a novellaírás ideje van. Akkor a tüzet kell oltani, az embereket kimenteni az égő házból. Az írónak is. Most már talán a novellaírás ideje is elérkezett. Ám én még mindig a tüzet oltom, ott van rám szükség, ott tartanak rám igényt.
Pedig jó lenne már egy novellát írni. Lapjainkban, folyóiratainkban oly rég jelent meg jó novella.
