A hétvégén Szabadkán járt a szlovéniai magyarság három képviselője, akik kulturális, politikai, gazdasági és oktatási kérdésekről tárgyaltak a Vajdasági Magyar Szövetség képviselőivel. Göncz Lászlóval, a szlovén parlament magyar nemzetiségi képviselőjével és Horváth Ferenccel, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség Tanácsának elnökével a szlovéniai magyar közösség helyzetéről beszélgettünk.
Milyen jogokkal rendelkezik Szlovéniában az őshonos magyarság?
H. F.: – Szlovéniában jogi szinten rendkívül magasan vannak biztosítva a két őshonos kisebbségi közösség, az olasz és a magyar közösség jogai. Az úgynevezett kétnyelvű területen mindennek két nyelven kellene folynia, kiváltképp a közintézményekben. Sajnos a gyakorlatban számos hiányossággal szembesülünk, a de iure és a de facto között nagy a különbség. A szlovén kormány ezért el is fogadott egy stratégiát Göncz képviselő úr és a magyar közösség kezdeményezésére, amely azt szolgálná, hogy a következő időszakban a szóban forgó hiányosságokat csökkentsük. Mérsékelten vagyok ezzel kapcsolatban optimista, hiszen a törvényes lehetőségek eddig is adottak voltak, az emberi hozzáállás azonban nem volt mindig megfelelő. Ennek ellenére bízom abban, hogy elkezdődött egy olyan párbeszéd, amely lehetővé teszi, hogy a közéletben a magyar nyelv nagyobb szerephez jusson.
Göncz László (Fotó: Diósi Árpád)
G. L.: – Állami szinten Szlovénia a múltban és most is a legmagasabb szinten próbálja megvalósítani a nyelvi egyenjogúságot. A problémák szó szerint a gyakorlatban merülnek fel. Ahogy elnök úr kifejtette, nagyon nehéz a mostani megoldásoknál jobb jogi hátteret, jogi keretet biztosítani a nyelvi jogok megvalósítása érdekében. Mindez azonban fabatkát sem ér, ha a hivatalokat, az önkormányzatokat és a többi közintézményeket nem tudjuk kellő szinten betölteni megfelelő káderekkel. A hivatali ügyintézésnél rendkívül fontos pillanat az, amikor az illető belép egy konkrét ügy kapcsán egy ajtón, ugyanis ha ekkor nem fogadja magyar nyelvű üdvözlés, akkor a kommunikáció egyértelműen szlovén nyelven kezdődik el. Ettől kezdve nagyon nehéz újraigényelni a magyar nyelvhasználatot és a magyar űrlapokat, amelyek vagy vannak, vagy nincsenek. A múltban, amikor a jogi normarendszer alacsonyabb fokon volt, akkor a magyar közösség szlovén nyelv ismerete gyengébb volt. Ma ez megváltozott, a populáció zöme talán jobban kommunikál hivatali kérdésekben szlovén nyelven, mint magyarul. Ez nagyon komoly probléma, ha ugyanis nem élünk a törvény adta lehetőségekkel, akkor bármilyen normarendszert is létrehozunk, az nem fog segíteni.
Szlovéniában két tannyelvű oktatási modell van, milyenek a tapasztalataik ezzel kapcsolatban?
G. L.: – A szlovén alkotmány két őshonos nemzeti közösséget és a roma etnikai csoportot ismeri el. A két őshonos nemzeti közösség oktatási rendszere között jelentős különbség van. Az olasz közösség olasz tannyelvű rendszerrel rendelkezik, holott az 1959-60 tanévben a Muravidéken bevezették az úgynevezett két tannyelvű oktatási rendszert. Az olaszok esetében az ’50-es években a londoni memorandum egyértelműen meghatározta, hogy olasz nyelvű iskoláknak kell létrejönnie, miközben ugyanebben az időben a magyar–jugoszláv kapcsolat nem volt olyan szinten, hogy bárki is kiállt volna annak érdekében, hogy megmaradjon a magyar oktatási rendszer. Tudniillik, 1945 után bevezették a magyar oktatást, igaz, igen leszegényített formában, nem volt ugyanis tanári továbbképzési rendszer, sem középiskola. Ez zsákutca volt. Ekkor jött mézesmadzagként a kétnyelvű modell, amely szerint ötven-ötven százalékban kellett szlovén és magyar nyelven oktatni. Ez mindenki számára érvényes volt – a szlovének számára is – és formálisan még ma is az. Természetesen ez nem így valósult meg, politikailag sem változtattak rajta, és valahol a magyar közösség azonosult is vele. Ma pedig ott állunk – habár nem mindenki osztja a véleményem –, hiába fejlődött azóta sokat a kétnyelvű oktatási modell, hiába próbáljuk azt szakmailag tovább építeni, a nemzettudat alakítása és a magyar nyelv megőrzése szempontjából ez az oktatási modell zsákutcának bizonyult.
A vajdasági magyarság óriási elvándorlással küszködik. Önöknél is tetten érhető a jelenség?
Horváth Ferenc (Fotó: Diósi Árpád)
H. F.: – Az elmúlt években erős építkezés történik közösségi szinteken, ugyanakkor szembesülnünk kell azzal, hogy a Muravidéken igen magas a munkanélküliség, a Lendva-vidéken – ahol a legtöbb magyar él – pedig még nagy az elvándorlás is. E két vidéken húszszázalékos a munkanélküliség, az ország többi területén pedig tíz. A megmaradásunk azon múlik, hogy sikerül-e olyan gazdasági intézményeket, vállalatokat teremtenünk, amelyek biztosítják, hogy a fiataljaink visszacsalogathatóvá váljanak, vagy akik visszajönnek, munkát kaphassanak, de nemcsak a kultúra és az oktatás, hanem az élet minden más területén is. Ha ez sikerül, akkor bizakodó vagyok, hogy ennek a közösségnek van jövője, ha nem, akkor félő, hogy 30-40 év múlva muravidéki magyar közösségről már nem tudunk beszélni.
G. L.: – Érdekes megjegyezni, hogy a fiatalok, kiváltképp az értelmiség, nem Nyugaton, hanem az ország más területén próbál szerencsét, de nagyon sok az ingázó személy is. Azok a körülmények, amelyek tágabb értelemben a nagypolitikában kialakultak, nem kedveznek a klasszikus őshonos nemzeti közösségeknek a térségben. Régebben azt tartottam, hogy a kisebbségi közösségek törekvései, az autonómia, a többségi nemzetviszonyulás akkor fog pozitív irányba fordulni, amikor majd európai bizottsági szintre kerül a kisebbségi kérdés. A mai világban még enyhe ábrándom sincs arról, hogy ez bekövetkezhet. Ma még inkább magunkra vagyunk hagyatva, és amit az anyaországi segítséggel ki tudunk harcolni, abból gazdálkodhatunk csak. Ha nem tudunk javítani a gazdasági környezeten, akkor nem csak úgy fogyunk el, hogy a nemzettudatunk gyengül – ami sajnos természetes folyamat –, hanem valósan is, hiszen elvándorolnak az emberek.
