Az autópálya mellett, az Adaševci Motelnál tegnap déltájban tizenöt, menekültekkel teli autóbusz várakozott arra, hogy a šidi vasútállomásra induljon. A Menekültügyi Hivatal ügyeletese elmondta, hogy néhány napja már folyamatosan ennyi az autóbuszok száma. Mire huszonöt, harminc busz torlódna fel, tízet a vasútállomásra irányítanak. A horvát szerelvények tegnapelőtt ötóránként érkeztek a menekültekért. A nyolckocsis szerelvényre 1000–1200 embert engednek fel, ami azt jelenti, hogy naponta mintegy 5000 szír, afgán és iraki menekült távozik Szerbiából.
A szerb és a horvát rendőrök közösen ellenőrzik a menekültek Preševóban kiállított regisztrációs dokumentumait, mielőtt felengednék őket a vonatra (Németh Zoltán felvétele)
Ahhoz képest, hogy nemrég voltak napok, amikor tízezernél is többen lépték át a szerb–horvát határt, ez a szám aránylag kicsi, de azt sem lehet mondani, hogy állandó, közölte velem Ivana Vukašević, az újvidéki HCIT (Humanitarni Centar za Integraciju i Toleranciju – Humanitárius Központ az Integrációért és Toleranciáért) munkatársa.
– A napokban volt olyan nap is, amikor alig voltak háromezernél többen, de volt nap, amikor hatezren is megfordultak itt. A számuk változó. Ma már két szerelvény elment, mindkettőben 1100 menekülttel, és becslésünk szerint még három szerelvényre lesz utas. Adaševcinál jelenleg egyszerelvénnyi menekült várakozik, de az átellenben levő befogadó központban – amelyet ugyan a Menekültügyi Hivatal még nem nyitott meg – is van vagy kétszáz fő, és két autóbusz is itt áll még, utasai ugyanis nem fértek fel a vonatra. Időközben biztosan érkeznek még autóbuszok Adaševcire, de a délutáni preševói és a belgrádi vonatokkal is jöhetnek még. Körülbelül öt-hat órát kell várakozniuk. Mindenkit ellátunk élelemmel, ivóvízzel, ha kell, meleg ruhával, tisztálkodási szerekkel. A helyi orvosok és az orvosi szolgálatot végző segélyszervezetek törődnek az egészségi állapotukról. Legtöbbjük megfázásra panaszkodik, de a napokban két baba is született, egy fiú és egy lány, mindkettő a mitrovicai kórházban.
A vasútállomásnál a horvát és a szerb rendőrök közösen ellenőrzik a menekültek regisztrációs papírjait, és akinél bármilyen rendellenességet észlelnek, azt elkülönítik a többiektől. A hétvégén erre nem került sor, pénteken is csak öt, az azt megelőző napokban viszont mintegy hétszáz menekültnek nem volt megfelelő papírja, azaz nem a Szíria, Afganisztán vagy Irak háborús övezeteiből érkeztek. Mivel a macedónok már a görög határnál nem engedik be a gazdasági menekülteket, itt Šidnél a rendőröknek ilyen szempontból már kevesebb a dolguk.
A menekülteket szállító autóbuszok – legalábbis a rendszámtáblákról ítélve – az ország minden tájáról valóak, de érdeklődésemet az a két óbecsei autóbusz keltette fel, amely Adaševcinál a sor elején állt. Mindkettő a Bečejtrans busza. Az első sofőrje éppen a kormánykerékre helyezett műanyag edényből falatozott. Mögötte ötven menekült ült, csendben beszélgettek. Közben felszállt a buszra egy segélyszervezet önkéntese, aki élelmiszercsomagokat osztogatott. A sofőrrel, Đorđe Šijačkival az oldalablakon át beszélgettem.
– Hat napig vártam a sorra Preševóban – panaszkodik. – Ennyi kellett, hogy bejussak a városba, a táborhoz, ahol felvehettem az utasokat. És amíg az ember várakozik, nem mehet el sehova. Ott kell ülnie éjjel-nappal az autóbuszban, egyrészt azért, mert a sor, lassan ugyan, de állandóan halad, másrészt pedig azért, mert nincs is hova mennie. Több mint tíz kilométeres a sor, csaknem ötszáz autóbusz várakozik folyamatosan, ugyanennyi vagy még ennél is több ember, és annyira sem méltat bennünket senki, hogy az út mentén egy vízzel teli ciszternát helyeznének el, vagy egy szál vécét állítanának fel. Bolt sincs a közelben, semmi. Amikor azonban sorra jutunk, addig nem vehetünk fel utasokat, amíg ki nem fizetjük a nem is tudom hogyan nevezzem illetéket. Talán várakozási illeték, nem tudom, csak azt, hogy az önkormányzat rótta ki ránk, buszonként 12 000–18 000 dináros sarcot. A kisebb, ötvenfős buszok után 100 euró, a hetvenfős buszok után pedig 150 euró az illeték, minden alkalommal, amikor felvesszük az utasokat. És ezért nem kapunk cserébe semmit. Hat napot vártam a soromra, kifizettem a 100 eurót, és most itt vagyok, itt már vártam négy órát, de azt hiszem, hogy még várni fogok két-hármat, és mehetek vissza, ha a főnököm is így akarja. Ha nem, akkor hazahajtom az autóbuszt. Rám férne ugyanis egy kis pihenés.
