A Dveri mozgalom, a Harmadik Szerbia, a Haladó Klub is kezdeményezték már Vajdaság autonómiájának megszüntetését, meggyőzőnek vélt saját érveikkel alátámasztva elgondolásaikat. Az ugyancsak szélsőjobboldali Naši a sajnos szokásosnak is nevezhető módon ismét fel-felgyújtja Vajdaság zászlaját – ők összetettebb politikai platform kidolgozásán nem gondolkodnak, inkább csak így, egyszerűen, barbár módon mutatják ki, mit gondolnak a tartomány létezéséről. A Vajdasági Párt felvette a kesztyűt, s plakátháborúba kezdett Újvidéken az első és második Szerbia elutasítóival. A párt közleményben hangsúlyozta: nem kell a vajdaságiakat kioktatnia senkinek arról, hogy melyik nyelvet és írásmódot kell használniuk, melyik a tartomány fővárosa, és mikor élte virágkorát – Vajdaságnak köztársaságnak kell lennie, s egy, Szerbiával egyenrangú entitásként kell alkotnia az államközösséget – üzenik a plakátfeliratok.
A szerb parlament tegnapi ülésén is téma volt a képviselői kérdések feltevése során Vajdaság. Janko Veselinović, a Demokrata Párt képviselője felszólalása során megállapította, hogy intézményes és intézményen kívüli harc is folyik jelenleg Szerbiában a tartomány autonómiájának az eltörlése érdekében. Az előbbit, szerinte, a törvényes előírások módosításával, s ennek révén az önrendelkezés elemeinek leépítésével, az autonómia értelmetlenné tételével teszi a hatalom, az utóbbit pedig a különféle szélsőséges szervezetek, Vajdaság-ellenes történészek végzik.
Az államvezetőség az eddigiekben nem reagált eléggé határozottan a szélsőségesek akcióira, és a legkülönfélébb autonómiaellenes, ezáltal alkotmányellenes felvetésekre. Arról, hogy hogyan látja az autonómia körüli harc fejleményeit, s hogy miért éppen most érik a legerősebb támadások a tartományt, Dinko Gruhonjić újságíróval, politikai elemzővel beszélgettünk.
Hogyan tekint Vajdaság autonómiájának a kérdésére a jelenlegi köztársasági kormány? Mennyiben más a hozzáállása az előző kormányéhoz viszonyítva? Van egyáltalán különbség?
– Az előző hatalom sem volt különösebben Vajdaság-párti, s ha visszagondolunk azokra az ígéretekre, amelyeket 2000. október ötödike előtt mondtak ki az akkori Szerbiai Demokratikus Ellenzék (DOS) vezetői, akkor megállapíthatjuk, hogy mindabból szinte semmi sem valósult meg, s hogy 2006-ban, az új alkotmány körüli megegyezéssel, mely Koštunica, az akkori miniszterelnök, Tadić, az akkori államfő és Nikolić jelenlegi elnök között jött létre, csak még hátrányosabb helyzetbe került Vajdaság. Igaz, hogy Vajdaság autonómiája alkotmányos kategória, de Koszovóval összehasonlítva ez a dokumentum teljesen diszkriminálja ezt a tartományt. Ne feledkezzünk meg továbbá arról sem, hogy az alkotmány kimondja: a tartományok létrehozhatók és megszüntethetők a parlament hatályos döntésével. Ez annyit jelent, hogy a vajdasági autonómia sorsa 2006-tól politikai döntés függvénye. A szerb képviselőház elméletileg tehát az egyik következő ülésén akár fel is számolhatja azt, s ezt a tényt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Aggodalomra ad okot, hogy a centralista államigazgatás a mai Szerbiában abszolút dominánsnak számít, de az is, hogy a mai haladók radikális korukban egyáltalán nem titkolták, hogy Vajdaság megszüntetése mellett foglalnak állást. Azóta nem hallottuk, hogy e téma kapcsán meggondolták-e magukat, vagy sem. Nem biztos, hogy véletlen a marginálisnak vélt politikai pártok, szélsőséges mozgalmak jelenlegi erős támadása.
Nagyobb veszélyben van tehát ma az autonómia, mint két-három évvel ezelőtt?
– Igen. Itt egy olyan témára is ki kell térni, ami kapcsolatba hozható a vajdasági autonómia kérdésével. Koszovó elismeréséhez sohasem állt még közelebb az ország. A Demokrata Párt vezette hatalom nem mert egy ilyen lépést megtenni, mert tartott a nacionalisták reakciójától. A mostani vezetőségnek viszont nincs mitől tartania, elismerheti Koszovót. Ez a folyamat viszont egy mellékhatást is kiválthat: Vajdaság szorosabb „ölelését” eredményezheti. Ennek már ma is szemtanúi lehetünk, láthatjuk jól, mi folyik Újvidéken. A nacionalisták körében kiváltott akció-reakció hatása ez, melynek végén be kell ismerniük, hogy Koszovó már nem Szerbia része.
Újvidéket említette, ahol az utóbbi időben igen nagy harc folyik az autonómiaellenes és autonómiát támogató, illetve attól még nagyobb hatásköröket követelő politikai szereplők között. Mennyire befolyásolja a tartományi szintű politikát mindaz, ami a városban zajlik, kihasználhatja-e a nacionalista városvezetőség a pozícióját arra, hogy megingassa a szilárd tartományi többséget?
– Kihasználhatja, nem véletlenül választották első nagy zsákmányként ki éppen Újvidéket az átkomponálásnak nevezett hatalomátvétel során a mai városi önkormányzatot alkotó pártok, s az sem véletlen, hogy mindezt ennyire erőszakosan, primitív módon hajtották végre. A multietnikumú várost most jórészt szélsőségesek vezetik, olyanok, mint a Harmadik Szerbia tagjai, akik a pravoszláv egyház valószínűsíthető támogatásával igen erélyesen ragaszkodnak az autonómia eltörléséhez, és most éppen azt javasolják, hogy Újvidék az ország fővárosa legyen, vagy olyanok, mint az Európa-ellenes Szerbiai Demokrata Párt, mely mindenáron mindenütt cirill írásmódot akar bevezetni. A haladók ezeket a lépéseket, úgy tűnik, támogatni tudják, s engedik a koalíciós partnereiket kibontakozni, ami az újvidékiek megalázását és bizonyos félelemérzetét is kiváltotta, hiszen sokan emlékeznek még a kilencvenes években emlegetett szendvicsekre, a nemkívánatos nemzetiségek távozásra kényszerítésével kapcsolatos elképzelésére. Nem véletlen tehát az, hogy Újvidéket választották ki mindehhez, s nem ez lenne az első alkalom, hogy – némi iróniával fejezve ki magam – Újvidék legyen Szerbia avantgárdja. Itt került hatalomra a radikális Maja Gojković is első radikális polgármesterként, s nem lenne csoda, ha a Harmadik Szerbia is ezután érne el eredményeket Belgrádban, köztársasági szinten. Ami a vajdasági képviselőházi többséget illeti, az elsősorban a dezorientált Demokrata Párt belső gondjai miatt vált sebezhetővé. A DP széles utat nyitott a tartományi intézmények romba döntéséhez azzal, hogy félelme vagy zsarolhatósága miatt nem reagált megfelelően számos belgrádi döntésre – kezdve az alkotmánybíróság határozatától egészen a fejlesztési bank körüli botrányig, vagy a Vajdaság Szerbiához csatolása kapcsán megtartott parlamenti ünnepségig. A tartományi vezetőség állandó megalázásának vagyunk a szemtanúi, s engem nem lepne meg, ha egy lépéssel továbbhaladva eljutnánk annak kriminalizálásáig is, ami a következő választások elvesztését eredményezhetné.
Megfelelő válasz-e mindarra, amiről eddig szó volt, a vajdasági köztársaság platformjának emlegetése, még több hatáskör követelése?
– Hogy megfelelő-e, vagy sem, arról lehet vitatkozni, de mindenesetre teljesen legitim. Ha az egyik oldal követelheti Vajdaság megszüntetését, a másik is követelheti annak függetlenségét. Egy kikényszerített válasz ez. Vajdaság több mint húsz éve van teljesen megalázott, egyre lepusztultabb helyzetben. Az sem lepne meg, ha a szélsőségek medrébe sodródna teljesen ez a kérdés, ami viszont a politikai egyensúly, a nemzetiségek közötti viszony szempontjából katasztrofális következményekkel járna.
