Slobodan Milošević, Jugoszlávia egykori elnöke hét évvel ezelőtt hunyt el Hágában a koszovói, boszniai és horvátországi háborús bűnök miatt folytatott eljárás befejezésére várva. Halálának évfordulója hétfőn volt. A Szerbiai Szocialista Párt braničevói körzeti képviselői koszorúkat és virágot helyeztek el Milošević požarevaci családi házának udvarában lévő sírjára. Rajtuk kívül a Szerb Radikális Párt tisztségviselői, de Aleksandar Vulin, a kormány Koszovó-irodájának vezetője is lerótták a kegyeletüket a sokak szerint az újabb kori szerb történelem legsötétebb korszakáért felelős személy emléke előtt.
Ma van a tizedik évfordulója Zoran Đinđić meggyilkolásának. Az évforduló kapcsán a Demokrata Párt és a Liberális Demokrata Párt déltől közös emléksétát szervez Belgrádban – az október ötödike utáni első miniszterelnök politikai szerepvállalására, életművére emlékeznek. Más, korábban a DP-hez tartozó politikusok elutasították azt, hogy csatlakozzanak a menethez, szerintük az egyéni megemlékezések lényegesebbek holmi sétáknál. Arról, hogy Milošević és Đinđić után hol tart ma az ország, s kinek a hagyatékát tiszteli jobban, Mihal Ramacs újságíróval, politikai elemzővel, a Danas napilap volt főszerkesztőjével beszélgettünk.
– Nehéz definiálni azt, hogy melyik politikus milyen hagyatékkal rendelkezik, ám annyi bizonyos, hogy Đinđić hagyatékát fogadták el a leginkább azok is, akik ma kormánypártnak számítanak, tehát a Szerb Haladó Párt és a Szerbiai Szocialista Párt is. Ezt nemigen mondják ki, tetteik alapján azonban ez szögezhető le. A modern, európai Szerbiát választották, s elvetették annak a Szerbiának a gondolatát, amelyért korábban még háborút is folytattak a kilencvenes évek folyamán. Az erőszak alkalmazását szerbiai területen és a szomszédos országokkal szemben is visszautasítják, s elfogadják, hogy Horvátország független állam, s hogy semmiféle Krajinák sincsenek ma ott, elfogadják, még ha csupán a kimondott szavak szintjén is, hogy hasonló a helyzet Bosznia esetében is. A đinđići politikát tehát ma azok is folytatják, akik korábban ellene voltak. Hozzá kell tennem: nehéz ezt reálisan megállapítani. A miloševići politika folytatóit könnyebb megjelölni, hiszen ő annyira kizárólagos, egyoldalú és negatív, káros hatást kifejtő egyéniség volt, hogy egyszerűen nincs szükség figyelni politikájának árnyalatait. Đinđić követői esetében azonban részletesebb analízisre van szükség, hiszen itt már érvényes a közhely: semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek első ránézésre tűnik.
Ivica Dačić már nem egyszer jelentette ki a maga ironikus módján, hogy nagyobb védelmezője a đinđići örökségnek, mint maga a Demokrata Párt. Ugyanakkor a szocialisták egy része tegnap a miloševići politika előtt hajtott főt akkor, amikor a koszorúkat helyezte el az egykori pártvezér sírjára.
– Ezen a párton belül is vannak különböző áramlatok, ahogyan ilyen különbségek a Demokrata Párton belül is léteznek. A DP-ben is mindig megvolt a keményebb, nacionalista vonal, mely Đinđićtyel, s később Tadić európai törekvéseivel is gyakran ellenkezett. Ez a vonal nem került a párton belül döntéshozásra kihatással bíró fölénybe, de mindvégig jelen volt a pártban. Ez a helyzet a szocialisták körében is. S nem titok: hasonló helyzettel a haladók esetében is találkozhatunk, hiszen egyesek még mindig a šešelji politika folytatásában gondolkodnak, míg mások Šešelj egykori legnagyobb követőjének, a mára teljesen irányt váltott Aleksandar Vučićnak a politikájában hisznek. Úgy gondolom, hogy a pártból kilépett Tomislav Nikolić államfőnek ma már nincs is nagyobb ráhatása a döntésekre, csupán a párt nacionalista, ultranacionalista magjára tud befolyást gyakorolni.
Milyen mértékben használják ma a politikusok a đinđići örökséget politikai marketingcélokra?
– Mindannyian ezt teszik. Đinđićre talán kizárólag a radikálisok és Vojislav Koštunica Szerbiai Demokrata Pártja nem szokott manapság hivatkozni. Čedomir Jovanović is hivatkozik rá a maga módján, a szocialisták megint sajátos módon, a demokraták úgyszintén. Ma tehát legalább négyféle pártszemlélete van a Zoran Đinđić által folytatott politikának, plusz egy független, párton kívüli ötödik, amelyet valóban komoly, független értelmiségiek alakítottak ki. Az, aki ma a đinđići politika folytatójának nevezi magát, arra is számít, hogy nyerhet valamit ezzel a kijelentéssel. Hogy hogyan lehet ellenőrizni ezeknek a kijelentéseknek a hitelességét? Đinđić nem kizárólag politikai frázisokat, hanem a Naša Borba, Borba és Demokratija lapoknak írt szerzői cikkeit is ránk hagyta, melyek együtt egy bizonyos gondolkodásmódot, valami kerek egészet jelenítenek meg.
Félő, hogy mára már igencsak elhalványult: a politikai frázisokon túl mi volt a đinđići politika lényege. Hogyan jutottunk el például addig, hogy a szerb politikai elit egy része Aleksandar Vučićot az új Đinđićnek kiáltotta ki?
– Én nyugati elemzésekben is olvastam hasonló megállapításokat, történetesen, hogy Vučić folytatni kívánja azt, amit Đinđić abbahagyott. Én nem nevezném őt új Đinđićnek. Az is tény viszont, hogy Vučić éppen a Demokrata Pártnak köszönhetően került hatalomra, mely annyira irányt vesztett, hogy lehetővé tette a közben átszerveződött haladóknak a hatalom átvételét, s lehetőséget adott számukra, hogy megtegyenek olyan lépéseket, amelyeket a demokratáktól vártunk volna el. Számomra tényleg nem az a fontos, hogy mindennap elismételje valaki, mit mondott egy politikus tíz évvel ezelőtt, hanem az, mi az, amit ma mond és tesz. Korrumpáltságával, hatalomimádatával éppen a DP nyitotta meg a kormányzás lehetőségét a haladók számára.
A mából visszatekintve úgy tűnik, Đinđić halála előtt teljesen világos volt, milyen irányba halad Szerbia. Ezt követően, mind a mai napig, mintha nem sikerült volna megtalálni az iránytűt, s nem lepne meg senkit, ha holnap bejelentenék: mostantól nem az európai beállítottság jellemzi az országot.
– Szerbia nem számít stabil államnak, s nem jelenthetjük ki teljes bizonyossággal: ez a koalíció még három évig biztosan folytatni fogja ezt a politikát. Ha pedig nem lehetünk biztosak abban, meddig marad életben egy-egy koalíció, akkor abban sem lehetünk biztosak, hogy megvalósul egy adott politikai program, hiszen mindenki kész a hatalom érdekében bizonyos lemondásokra, kompromisszumokra. Abban akarok hinni, amit a hatalom a jelen pillanatban tesz. Szerbia nehéz gazdasági helyzetben van, s bárki tartsa is a kezében a hullámzó tengeren ennek a hajónak a kormányát, az iránytű pontosan mutatja, merre kell haladnia. Az is igaz, hogy a hullámok nagyságától függően vannak olyan pillanatok, amikor akarva-akaratlanul is módosítani kell az irányt.
