Vajon hol van a hazájuk?

Cikkünkhöz fotógaléria kapcsolódik, amely itt érhető el.

– Te most akkor itt maradsz? – kérdezte.

– Nem, nekem van hazám, ott van a családom, visszamegyek, én ide csak táborozni jöttem – érkezett a válasz.

Ez a párbeszéd húsz évvel ezelőtt folyt egy magyarországi néni és énköztem, amikor a NATO-bombázás során majd egy hónapot Magyarországon töltöttem egy befogadóközpontban.

Most, húsz év után, én tettem fel ezt a kérdést Muhamednek. A válasz abban különbözött, hogy ő nem szeretne visszatérni hazájába, Tunéziába.

– A feleségem és a kétéves kisfiam Magyarországon vannak. Valójában én is ott éltem, csak közbejött egy kis papírprobléma. Egyre nehezebbek lettek a dolgok a migránsválság miatt. Nem sikerült elintéznem a papírokat, így hazaküldtek. Most keresem a megoldást arra, hogy újra egyesüljön a család. Három hónapja vagyok Szerbiában. A befogadóközpontban jó helyen vagyok, hiszen van szállás, tartalmas programokat szerveznek. Focizunk, asztaliteniszezünk. Megvannak a feltételek a hideg időre is, van meleg víz és fűtés. Többre nincs is szükségem, csak a családomra. Nagyon megvisel ez a helyzet. Remélem, hamarosan újból együtt leszünk. Nem Magyarország az utolsó állomásunk. Azt szeretném, hogy a fiam jó iskolákba járjon, más nyelveket is megtanuljon. Most a magyar nyelvet tanulja, az arabot pedig már valamennyire tudja. Szeretem Magyarországot, ott nevelkedtem fel, ott vannak a barátaim, mindig oda fog húzni a szívem, de a jobb megélhetés érdekében nem szeretnék ott élni és dolgozni. A családom többi tagja Németországban él, oda szeretnénk eljutni, de ha lesz valami jobb munkaajánlat, akkor másik országot választok. Vannak ismerősök, barátok, akiknek a segítségére számíthatok. Nem is magam miatt csinálom mindezt, hanem azért, hogy a gyerekemnek jobb legyen. Tunéziában idegenvezetőként dolgoztam, magyar turistákat kalauzoltam, de ott csak akkor van munka, amikor szezon van, és nagyon nehéz megélni, amikor nincs munka – mondta tökéletes magyar nyelven Muhamed.

Kora reggel indultunk el Újvidékről Nagykikindára, a befogadóközpontba. Aznap reggel be is havazott. Hideg volt, nem nagy kedvel mentem, valami rossz érzés kerülgetett. Nem a migránsoktól féltem, hanem a visszatérő emlékektől. Ez a befogadóközpont is olyan kirekesztett helyen van, amilyenen annak idején én voltam. Sem bolt, sem emberek a közelben. A szél süvített. Az épület bejárata előtt néhányan cigiztek, csoportokba tömörülve beszélgettek. Nők búcsúzkodtak. Egy család épp beült az autóba, Szabadkára indult, ők azok a szerencsések, akik hamarosan Magyarország felé veszik az irányt.

Az újságírókat Aleksandra Dimić, a Menekültügyi és Migrációs Főbiztosság képviselője fogadta, és ismertette velük az aktuális tudnivalókat.

– A szerbiai Menekültügyi és Migrációs Főbiztosság felkészült a télire és az alacsony hőmérsékletekre. Jelenleg országunkban 16 befogadóközpont működik, ezek 4200-4300 migráns számára biztosítanak szállást. A központokon kívül még mintegy 120 migráns tartózkodik  hazánkban. A hideg idő miatt azok is jelentkeztek a központjainkban, akik eddig nem akartak bekerülni a rendszerbe. Ez alkalommal is felszólítást intézünk hozzájuk, hogy jelentkezzenek központjainkban, hiszen a szállás mellett ételt és egészségügyi ellátást is biztosítunk számukra, valamint különböző foglalkozásokat, műhelymunkákat is szervezünk. Az a célunk, hogy a Szerbiában eltöltött idejük elsősorban emberhez méltó, tartalmas és kreatív legyen. Különösen büszkék vagyunk arra, hogy a gyerekeket sikerült beiskoláztatnunk, így Nagykikinda területén négy általános iskolába, egy óvodába és két középiskolába járnak. A helyi közösséggel nagyon jól együttműködünk, nagyon sokat segített abban, hogy a gyerekek beilleszkedjenek a mindennapi életbe. Amikor a kortársaikkal barátkoznak, részt vesznek különböző foglalkozásokon és előadásokban, sportolnak vagy kirándulnak, akkor valóban úgy érezhetik magukat, mint a közösség része, és egy kis időre elfelejthetik a jelenlegi nehéz életkörülményeket – mondta Aleksandra Dimić.

A Nagykikindától 12 kilométere, a Töröktopolya közelében kialakított befogadóközpontban 200 migráns tartózkodik, közülük 25 gyermek. Muhamed Younis, a tizenhárom éves, önbizalommal teli kisfiú szerbül nyilatkozott:

 – Két és fél éve vagyok Szerbiában, szeretek focizni, labdarúgó szeretnék lenni. A Zvezda csapatnak szurkolok. Iskolába járok, amikor szép az idő, akkor focizok. A kedvenc labdarúgóm Muhamed Sarah. Đokovićot is szeretem, és azt is tudom, hogy megint ő a világelső teniszben.

A testnevelés a kedvenc tantárgyam. Nekem a szerb nyelv nem jelent gondot, nem volt nehéz megtanulni – hangsúlyozta a kisfiú, akinek egy kis csokoládét bújtattam a kezébe. Egy hvala-val köszönte meg.

Az iráni Kave negyven éves. Tíz évig Dubaiban dolgozott az IT szektorban, mielőtt nekivágott volna a hosszú útnak.

– A feleségem Iránban újságíróként kereste kenyerét. Sajnos az ő munkája ott nagyon veszélyes és nehéz, és azért döntöttünk úgy, hogy elvándorolunk. Szerbiában három hónapja vagyok. A feleségem már megérkezett Németországba, én is oda tartok, és remélem, újból együtt leszünk. A központban van internet, így mindennap halljuk egymást. Azt mondja, hogy Németországban kissé szervezettebb a migránsok fogadása, és hogy az ottani központ nem sokban különbözik a szerbiaitól. A befogadóközpontban főleg a szobában töltöm az időt. Természetesen nem várok el olyan feltételeket, mint a szállodákban. Tudom, hogy ez ideiglenes szálláshely számomra, így nincsenek nagy elvárásaim. Néha történik egy kis félreértés a migránsok között, de én gyorsan túlteszem ezen magamat, és a célom elérésére koncentrálok. Keresztény vagyok, szeretnék néha elmenni a templomba, csak azt sajnálom, hogy a miséket nem tartják angol nyelven is – vallotta az iráni menekült.

A fő épület mellett lévő nagy sátort edzőteremként használják a migránsok. Nagyban zajlott az edzés, amikor beléptünk. Saját kezűleg összekovácsolt súlyokat emelgettek, traktorgumit görgettek. Segítettek egymásnak a gyakorlatok elvégzésében a férfiak. Nem igazán akartak nyilatkozni, így egy kis taktikázásra volt szükség, közvetlenebb megközelítést igényelt a szituáció. Egyikőjük kitűnt közülük, ő volt a legizmosabb, és ő mutatta a gyakorlatokat a többieknek.