Az egyszeri szerzőnek, tök mindegy, hogy objektíve vagy szubjektíve akar-e hozzáállni a Sziget Fesztivál megért(et)éséhez, mindenképp valamilyen, a lineáristól eltérő formát kell találnia hozzá. Mert el lehet mesélni, hogy milyen sorrendben milyen koncertek zajlottak, vagy hogy melyik nap mi esett meg az emberrel, de az nem a Sziget. A Sziget egyszerre létezik, egyetlen tömegben. Idén az Instagram alkalmazás polaroidra emlékeztető fotói képezik az apropót: kis szeletek egy áradó egyhetes rendezvényből, amely most is át- és megfoghatatlan.
Utcaszínház
Kiállítás a menekültek által Horgoson és Ásotthalmon hátrahagyott tárgyakból
Sárkánygyíkok
Hogy ott a szabadság szigetén nemcsak koncertek vannak, az közhely, nyilván ezzel is vált különösen népszerűvé a fesztivál, hisz a zenei felhozatal nagyjából ugyanaz, mint minden más nagy európai fesztiválon (no jó, az EXIT-nél azért minőségibb). Ám a koncert sem csak koncert – még a közszájon forgó Rihanna-égés is közösségi élmény, amelynek kapcsán összesúgnak és beszélgetnek az ugyanazért rajongók, akik nem, csak azért sem hiszik el, hogy átvágták őket a palánkon. Az esti fő program előtt rendszeresek a szervezett manifesztációk: szélforgók, festékpor, léggömbök, tapsrudak, világító botok, konfetticsíkok és pompomok úsznak a tömegben. Magashegyi Undergroundon egy nő nem érti az Árnyékok refrénjét, amelyet Bocskor Bíborka kiabáltat a néppel, ezért a szomszédtól kér segítséget. Vad Fruttikon mindenki mosolyog rád, akivel együtt énekelsz. Esti Kornélon családiasan ropod az első sorban. A Years and Years énekesének valaki szivárványzászlót és koronát hajít a kifutóra: a srác felkapja, és kelléknek használja a koncert további részében. Ónódi Eszter és Hámori Gabriella elintézik a lehetetlent – koncerten halljuk David Bowie Blackstarját, amit a dal szerzője soha nem adhatott elő. SIA mozgásszínházat játszik állandó táncosaival, Noel Gallagherrel mindenki együtt dalolja a Wanderwallt, az Editors kékben úsztatja az A38-sátrat, Muse-on mindenkire egyformán zuhog a konfetti, Hardwellen apák és kisgyerekeik lézerkardoznak a tömegben, fölöttük tűzijáték és lángok.
Mindeközben a hollandok néptáncolni tanulnak, zoknilabdával próbálunk fatönkre célozni, busószelfit készítünk, és őstermelői feketeribizli-pálinkát kóstolunk. A Vándor Vurstliban jósnőhöz járunk, diót törünk kalapáccsal, céllövünk, de lehetünk akár a régi százforintos is, miközben egy bűvész épp átejt bennünket. A cirkuszban ötévesek vagyunk, mert ötévesnek lenni jó. Megmutathatjuk, melyik út megyen Budára, küldünk levelet a belépésre várakozó menekülteknek, és egyáltalán – azok lehetünk, akik csak akarunk. Órákat állhatunk sorban egy labirintus vagy a ragyogó luminárium előtt, de fényképezkedhetünk Robert Capa fotójával a háttérben, végigjárhatjuk a Szépművészeti képeinek személyiségtesztjét, steampunk professzorrá válhatunk a Természettudományi Múzeum installációjában. Közelről láthatjuk, mit hagytak hátra a migránsok Horgoson és Hercegszántón: plazmakekszek, vonatjegyek, embercsempész-reklámok és egy letört unikornisfej, amivel sötét fordulatot vesz a Sziget idei állandó motívuma, az egyszarvú, amely ott figyel a sarkokon, a kosztümökben, az Artzone műhelyeiben, a H&M színterénél és az embertelen számban megjelenő embernagyságú Pokémonok válla fölött.
Ez a Sziget, és mégsem ennyi: sátrak és folytonos zene (ami amikor megszűnik, apokaliptikus csönd telepszik a Hajógyárira), erdők és utak, plasztiklapok alól alattomosan fröccsenő sár, kávé és cigaretta, szerelem és sör és fröccs és pezsgő. És persze unikornisok, amelyek minden tévképzettel szembeszállva mégiscsak léteznek.
