Azzal kezdeném, hogy megszakadt egy hagyomány: 13 év után az idén nem volt Székely Tour. Az első kerékpártúrát az al-dunai székelyek idetelepítésének az évfordulója kapcsán szervezték meg, aztán évről évre elindult a karaván Erdélybe. Mindig akadt olyan útvonal, amelyen addig még nem jártunk. Sajnos az idén nem jött össze. Nem jelentkezett elegendő számú bringás, illetve többen lemondták a részvételt. Nagy kérdés, hogy lesz-e majd folytatás. Marad a statisztika: négyszer voltunk Bukovinában, néhányszor Madéfalván és a Békás-szorosban, eljutottunk Erdély legnagyobb városaiba, Brassótól Kolozsváron át Nagyváradig. De sok kis kedves székely falu is megmaradt az emlékezetünkben. A legnagyobb kihívás pedig a Déli-Kárpátokon való átkelés, a több mint kétezer méter magas Transzfogarasi úton való bringázás és a Transzalpinára való feljutás volt. Feledhetetlen élmények voltak ezek egy amatőr bringás számára, aki a legtöbbször poros, síkvidéki utakon kerekezik.
Mivel az utolsó pillanatban történt meg a túra „lefújása”, néhányan – akik csatlakoztunk volna a karavánhoz – úgy döntöttünk, hogy mégis útra kelünk. Legalább egy hosszabb hétvégére. Megintcsak a szomszédságba. Időben és anyagiak szempontjából ugyanis egy bánátinak a romániai bringázás a legkézenfekvőbb.
Június elején négy verseci és izbištei sorstárssal indultunk a Szemenikre, a Bánsági-hegyvidék legmagasabb hegységére, amely a Nyugati-Kárpátokban található. Részben a Temes és a Néra völgye, részben a Berzava és a Karas völgye között terül el. Egykor virágzó bányavidék, ahol nemcsak szenet és fémet, hanem aranyat is bányásztak.
Az indulás nem volt biztató: nem akartunk hinni a fülünknek, amikor a vatini határátkelő román oldalán ötszáz euró felmutatását kérték tőlünk. Fejenként. Merthogy állítólag van egy rendelet, amely ezt megköveteli az EU-kívüli országból érkezőktől. Van némi tapasztalatom a román hatóságokkal, de megalázó volt, ahogy bántak velünk. Két buzgó határrendész „leltározott” a zsebeinkben. Ötven-száz euró volt nálunk, három napra annyi elég. Mint ahogy egyik kolléga mondta, ötszáz euróval a zsebünkben a saját biztonságunkat hoznánk veszélybe. A szállás 10-12 euró, egy szerényebb adag főtt étel 5–8 euró. Már a visszafordulás motoszkált a fejünkben (megbeszéltük, hogy nem teszünk aprót az útlevélbe), amikor továbbengedtek bennünket („No jó, de csak most az egyszer”). A Romániába való belépésnek legalább annyira megörültünk, akár a szomszédaink, amikor tíz-húsz évvel ezelőtt átengedték őket a sorompó innenső oldalára.
A folytatás sem volt rózsás. Gátalján egyik kollégánkat megütötte egy hátrafelé tolató tehergépkocsi. Szerencsére nem sérült meg komolyabban. A bringája is megúszta. Csak a táskája szakadt le. A sofőr ittasnak látszott, de jobbnak láttuk, ha nem szállunk vele vitába. Boksánbánya, Resicabánya érintésével megérkeztünk Ferencfalvára. Mi voltunk az egyetlen vendégei a település kis panziójának. Tizenhat km-re voltunk a Szemenik 1400 méteres tetejétől, amikor leszakadt az ég. Másnap is esett, az úton patakokban folyt a víz meg a törmelék. Kénytelenek voltunk hazajönni.
Júliusban újra nekivágtunk. Akkor Fehértemplom irányából mentünk, abban reménykedve, hogy a szőlőshegyi (kaluđerovói) átkelőhelyen majd nem kérik tőlünk az ötszáz euró felmutatását. Így is történt. Csakhamar feltűntek előttünk az Oravicabánya környéki szélerőművek, majd elindultunk a jobb időket is megélt bányavidék megismerésére. Első alvóhelyünk Stájerlakanina volt. Szállást keresve szinte minden megszólított ember németül válaszolt. A magyarra csak rázták a fejüket. A kőszénbányáiról ismert – jelenleg igencsak lepusztult állapotú – városkában még mintegy félezer német él. A nyelvtudásuknak köszönhetően sokan dolgoznak Ausztriában és Németországban. Egy panzióban találtunk szállást, amelynek a tulajdonosával viszont szerb nyelven is szót értettünk. Egykor belgrádi építőhelyen dolgozott. Másnap már a Szemenik nemzeti parkon keresztül vezető úton haladtunk Resicabánya irányába. Sok emelkedő, kevés ember, annál több kutya. A táj viszont lenyűgöző.
Egyetlen települést láttuk: Krassóvár (Carasova, horvát nevén Karaševo) Resicabányától délre 10 km-re a Karas bal partján fekszik. Krassó vármegye egykori székhelye. Itt él egy helyen a legtöbb horvát Romániában. Mintegy kétezren. Nem tudtuk eldönteni, hogy lemenjünk-e a faluba. Végül úgy gondoltuk, hogy jobb lesz folytatni az utat, nehogy netán ott az El Drago nevű bárban kellemetlenségünk legyen. Csakhamar kiderült, hogy óvatosságunk megalapozatlan volt. Resicabányán megszólított bennünket egy horvát nyelven beszélő fiatalember. Amikor elmondtuk neki, hogy jobbnak láttuk elkerülni Karaševót, nevetett egyet. Mint mondta, a horvátok és a szerbek között náluk nincs semmiféle viszálykodás.
Resicabányán rövid pihenőt tartottunk, aztán nekivágtunk az emelkedőnek Ferencfalva irányába. Nem könnyű két keréken feljutni a hétszáz méternyi tengerszint feletti magasságra. Aztán ráadásul kiderült, hogy nem is ott lesz a végállomás. A panziók ugyanis dugig voltak, így ha fáradtan is, de neki kellett vágni az út legnehezebb részének: fel a Szemenik tetejére. Az utolsó nyolc kilométeren az emelkedő 10-12 fokos volt. Ráadásul az út rosszabb már nem is lehetett volna: foszlányokban gidres-gödrös aszfalt, macskaköves szakasz, majd egy kis murvaköves út váltogatták egymást. Közben morfondíroztunk, hogy lesz-e majd szálláshely, vacsora. Holtfáradtan értünk fel az 1400 méteren fekvő üdülőterepre. A téli szezonban nyilván más a helyzet, de most, nyáron, eléggé elhanyagolt állapotban találtuk. Motoros szán kinn a szabad ég alatt, betört, helyenként bedeszkázott szállodaablakok. Szerencsénkre a hat-hét szálloda és panzió közül egy nyitva volt. Egyetlen kis étkezde is működött, mi voltunk az egyetlen vendégei. De a kilátás és a levegő mindent kárpótolt. A szálloda tulajdonosa pedig megmutatta, hogy éjszakára hol kell a fűtést bekapcsolni. Nem volt rá szükségünk, de azért nem aludtunk nyitott ablaknál. Vasárnap reggel korán indultunk haza. Érdemes volt előbb felébredni. És –minden bosszankodás ellenére – érdemes volt kirándulni arra a vidékre, amely itt van nem messze tőlünk, mégis keveset tudunk róla.
