A vasműhely közepén áll egy 300 kilogrammos üllő, amelyet a család az egyik dédapától örökölt. Mindig található rajta egy kalapács. „Amikor megérkezem, a nyelét az ujjaimmal megpörgetem, és a smolját (a kalapácsfej hegyes részét) az üllőhöz pendítem. Ezzel köszönök reggelente – mert kell, hogy halljam a csengését – meséli Leitert Henrik, a világhírnévre szert tett Leitert-hintók gyártója. Számára a kocsigyártás négy generációig visszavezethető családi örökség, amelyhez minden felmenője hozzátette a maga tudását, szakértelmét.
Történt valamikor a 16. században, hogy tizenhét németországi család tutajra szállt, majd a mai Bács-Kiskun megyében kikötve létrehoztak egy takaros kis települést, Hartát. „A dunai svábok egészen Romániáig eltutajoztak, s ahol tetszett nekik, ott letelepedtek” – tudjuk meg a romantikusnak tűnő részleteket Leitert Henriktől, a kiskőrösi gyár ügyvezetőjétől. Az ő felmenői is ezzel a csoporttal érkeztek, s Hartát ma is szorgalmas svábok lakják.
Apák és fiak
„Üknagyapám kocsikovács volt, dédnagyapám bognár. Nagyapám ismét kovács, apám, András pedig ismét bognár – de más szakmákhoz is értett” – kapunk betekintést az eddig felderített családi történetbe. A nagyapa fiatalon meghalt a második világháborúban, s fia, András (Henrik apja) ötévesen maradt félárván két testvérével együtt. A kisfiú a kovácsmesterséget édesapja falubéli kollégájától, Klein Marci bácsitól leste el. „Marci bácsi is echte sváb volt” – feleli kérdésünkre Henrik.
Leitert András Kiskőrösre nősült, és egy csaknem 200 négyzetméteres kocsigyártó műhellyel gazdagította Petőfi szülővárosát. Égett benne a vágy, hogy az apai örökséget tovább gyarapítsa, és amikor az 1984-es szilvásváradi fogathajtó világbajnokságra ellátogatott a sportág szerelmese, Fülöp herceg is, kihasználta az alkalmat. A magas rangú vendéget egy különlegesen értékes fafaragvánnyal ajándékozta meg, amelyet ő készített hónapokon keresztül. A két nép barátságát szimbolizáló ajándék ma is megtekinthető a Buckingham-palotában, emellett nemzetközi kapcsolatokat hozott az iparos számára. Gustav Kühnle hintógyártó például saját cégénél alkalmazta Andrást, aki minden mesterségbeli fortélyt ellesett, amit csak lehetett. Leitert úr hamarosan hazai vállalkozásba kezdett, s az 1989-es esseni Equitana világkiállításon már nagy sikert aratott saját gyártmányú járműivel. Minden kocsit eladott, és további tizennyolc megrendeléssel érkezett haza.
Leitert Henrik ebben a közegben cseperedett fel. A családi műhelynek megvolt a sajátos atmoszférája: egyik felében kovácsmunka, a másikban faipari munkálatok folytak. A szekerektől a hintókig láthatta a különböző járgányok készítésének módját, sőt részfeladatokat is bíztak rá. Henrik diákként faipari technikusi oklevelet szerzett – emellett kitanulta a bognárszakmát is – de valójában az „ősivé vált” szakma érdekelte a leginkább.
„A ránk maradt régi szerszámok idővel a padlásra kerültek, mert modern eszközökkel váltottuk ki őket. A hintókat például számítógépen, 3D-ben tervezem. Van azonban két rókás vonókésünk a Monarchia idejéből – magyarázza Henrik –, s ezekkel a mai napig ugyanúgy formáljuk az akácfaküllőket, ahogyan azt a száz évvel ezelőtti eleink tették. Érdekesség, hogy a személykocsik megjelenésekor még az első T-Fordok is faküllős kerékkel működtek.
Henrik életében a családi vállalkozás nyolc alkalmazottal bővült, mert az igényes kocsigyártás ma már több szakma együttműködésének eredménye. A vasas és a faipari szaktudás mellett szükség van kocsifestőre, fényezőre, kárpitosra, de érteni kell a lovakhoz és a felszerszámozásukhoz is – főleg ha versenyre küldi őket az ember.
A kocsi lelke
A minőségi kocsigyártáshoz alapvető fontosságú, hogy a kerekek és a rugók a lehető legjobbak legyenek. „Ezek képezik a kocsi lelkét, s főleg ezektől a részektől függ, hogy a termék milyen minőséget ér el” – magyarázza Henrik lelkesen. Érthető, hogy elkészítésüket nem bízhatják a véletlenre, s amit lehet, maguk állítanak elő.
Itt vannak például a féderek (laprugók), amelyeknek gyártását a legtöbb külsős cég megszüntette. Pedig elkészítésüknek ma is megvan a maga, műhelytitokként kezelt gyártási technológiája. „A lényeg a hőkezelés, amelyet ipari kemencében, előre megadott paraméterekkel, a hőfokok precíz betartásával hajtunk vagy hajtatunk végre. Az anyagon kívül „benne van” ötven év tapasztalata is. Ha pedig egy adott összetételű fém gyártását beszüntetik, öt-tíz évig is eltart annak a kikísérletezése, hogyan hozhatjuk ki egy másik ötvözetből a legjobbat, vagyis rugózás szempontjából a maximumot” – részletezi az ügyvezető.
Újabb technikai eszköz a tárcsafék is, amely eredetileg az autóipar terméke. „Az esetek többségében elkerülhetetlenek a közutak, ezért a járműveknek abszolút biztonságosnak, fékezhetőnek kell lenniük. Így a lovas kocsikat is elláttuk ezzel a hatékony fékrendszerrel” – egészíti ki.
Minőségben persze – és az árakban – nagy lehet a különbség. A családi vállalkozás jelenleg háromfajta kocsit állít elő: hobbi célú, személyszállításra (turisztikai célra) alkalmas, valamint versenysportra készített kocsikat. Ez utóbbi a húzóágazat, amelybe megéri belefektetni, mert ennek megfelelő árat lehet szabni érte. Nem történhet szakmai hibából származó baleset, ezért minden kocsi jelentős biztonsági tartalékkal rendelkezik. Versenycélra olyan magasak a szakmai követelmények, hogy ezeknek csak néhány gyártó tud megfelelni a világon: a hollandok, a németek és a Leitert által képviselt magyarok. Megrendeléseik 80 százaléka külföldre megy – Ausztráliától Chiléig, a Közel-Kelettől az USA-ig –, de a trianoni határokon belül is egyre népszerűbbek.
A legnagyobb kihívást a hagyományos szakmai fogások és a modern technika ötvözése jelenti – foglalja össze az ügyvezető, aki szerint a sikernek az a titka, hogy minden generáció hozzáadjon valamit a rá bízott örökséghez.
