Élt Bucsacsban, egy galíciai stetlben egy szegény szabólegény, aki némi pénzt örökölt, és kivett egy kis pincehelyiséget a zsidóutcában. Szeretett volna valami hangzatos cégtáblát készíteni, ezért kiírta a boltja fölé: A város legjobb szabója. Jól ment a szabólegénynek, s nem sokkal később vele szemben egy másik nadrágszabó is boltot nyitott, s hogy lefőzze a konkurenciát, még hatásosabb cégfeliratot készíttetett: Európa legjobb szabója. Alig telt bele két hét, egy újabb kis szabócska jelentkezett. Egy sarokkal odébb ugyancsak kibérelt egy piciny műhelyt, s ő sem akart lemaradni társaival szemben. Ezért aztán a következő cégtábla került a boltja fölé: A világ legjobb szabója.
Tel-Aviv igazi modern metropolis (Fehér Rózsa felvétele)
A megélhetés nem volt könnyű, de a szabólegények úgy-ahogy meg tudtak élni a foltozgatásból-varrogatásból, így jelentkezett egy újabb jelölt is. A zsidóutca végében nyitott egy apró műhelyt. Cégfeliratot is akart hozzá készíteni. Sokáig gondolkozott, mit is írjon rá, amivel felülmúlhatja valamennyi konkurenciáját. Végül elkészült a tábla, ez szerepelt rajta: Az utca legjobb szabója. Raj Tamás magyar történész, főrabbi, ezzel a történettel szemléltette, milyen belterjesen éltek a kelet-európai, nagymértékben zsidók által lakott kisvárosokban, azaz stetlekben egykoron a zsidók.
MEA SHEARIM, A SZÁZ KAPU NEGYEDE
Van egy hely Jeruzsálemben, amely földrajzilag ugyan Izraelben van, de spirituálisan valahol egy ilyen 18-19. századi kelet-európai stetlben. A jeruzsálemi városháza modern fém-beton-üveg konstrukciójától pár száz méterre lévő Mea Shearim negyed utcáin kószálni teljesen valószerűtlen, filmszerű és megrázó élmény volt. A lehangoló régi épületek között csavart pajeszos, szemüveges, sovány, boldognak tűnő kisfiúk, sietős léptű, kalapos, kaftános férfiak róják az utcákat, és csak elvétve jön velünk szembe lány, asszony. Életüket a család és kerületük láthatatlan falai foglalják keretbe. De hogyan is jött létre ez az ultraortodox kis sziget Jeruzsálemben?
A tel-avivi Carmel piacon jókat lehet enni (Fehér Rózsa felvétele)
A XIX. század második felében egyre több zsidó család vándorolt Palesztinába, a többségük Jeruzsálemben akart élni. A zsidó negyed zsúfolttá, elviselhetetlenné vált, ráadásul az arab háziurak egyre emelték a lakbéreket. Mea Shearim 1874-ben jött létre az óváros falain kívül. „Száz kaput nyitunk meg, és utánunk fog jönni Izrael népe” – mondták a negyed megalapítói, talán ezért hívják a negyedet száz kapunak. A terv egyszerű volt. A fiatal családok részletfizetésre telket vettek a sivatagban, a többiek az általuk befizetett közösségi pénzből jutottak lakáshoz, az új lakók által fizetett járulékból pedig középületeket emeltek.
A negyed azóta nem változott semmit, az élők egy zárt közösségben élnek, és gyakorlatilag nem lépik át területük határát. Azon belül minden megtalálható, ami az ő életükhöz nélkülözhetetlen. Boltjaikban jellemzően férfiak vásárolnak. Az itt élők többsége vallásoktatásból, adományokból, szociális segélyből él. Többnyire adót sem fizetnek, katonai szolgálatot nem teljesítenek, és vallási meggyőződésből lemondanak a modern civilizáció legtöbb kellékéről. Mivel nem lelkesednek sem a turistákért, sem az általuk modernnek ítélt zsidókért, a kerület bejáratainál tábla hívja fel a látogatók figyelmét a megkívánt öltözékre. Lefényképezni őket majdnem lehetetlen – mi sem vállalkoztunk erre.
Mea Shearim lakói közül sokan Izraelt is istenkáromlásnak tartják, mert szerintük a zsidó állam megalapítása egyedül a Messiást illeti meg – néhány háztömbnyi területen, a Messiás érkezésére várva így őrzik ők több millió zsidó ember évszázados életformáját.
TEL-AVIV, A FEHÉR VÁROS
Izrael politikai és vallási központját, Jeruzsálemet a sabbát előtti utolsó busszal, pénteken kora délután hagyjuk el. A fővárosban szombat estig ilyenkor leáll az élet: lakói semmiféle munkát nem végeznek, minden ételt előre elkészítenek, többen még telefont, autót, liftet sem használnak. (A szállodákban sabbát liftek működnek, amelyek beprogramozva minden emeleten megállnak.)
Rövid buszozás után érkezünk meg Tel-Avivba, és miután magunk mögött hagyjuk a pályaudvar körüli, kissé lehangoló negyedet, Izrael megmutatja nekünk a modern arcát. Kevesebb mint 70 km, de spirituálisan, civilizációsan egy fényév választja el egymástól Mea Shearimet és Tel-Avivot, a négyszázezres, nyüzsgő világvárost, az ország gazdasági és kulturális ütőerét.
Az ország második legnagyobb városát 1909-ben néhány zsidó család alapította az ősi Jaffa város szomszédságában. Felhőkarcolók, csillogó üvegpaloták, impozáns szállodák nőnek ki a földből, közöttük itt-ott még egy-egy omladozó, bontásra váró épület rontja a látványt. Divatos designerboltok és óvárosi romkocsmák egyaránt megtalálhatók itt. Tengerpartján hosszú strand húzódik, ahol szép időben állítólag vallásos, kutyás és meleg beach sorakozik egymás mellett. A nyüzsgő, szabad(os) városba valóban nagy számban érkeznek a melegek, mert itt szabadon vállalhatják másságukat: a kézenfogva sétáló, gyengéd csókot váltó azonos nemű párok látványa éppúgy hozzátartozik a városképhez, mint a Fehér Városnak nevezett negyed Bauhaus-épületei. Több mint húsz éve szerveztek itt először melegfelvonulást, azóta a melegek adják a város egyik legfőbb, turizmusból származó bevételét. Ez a város egy olyan multikulturális és toleráns sziget, ahol a vallási fanatizmusnak és a vadnacionalistáknak kevés babér terem.
David Ben-Gurion fejen áll a strandon (Fehér Rózsa felvétele)
Mivel sabbátkor érkezünk, vallásos zsidóval alig találkozunk, de az ünnep alatt itt ilyenkor sem áll le teljesen az élet: a városi buszok ugyan nem járnak és az üzletek sincsenek nyitva, de az éttermek, bárok, kávézók nem zárnak be, és a taxisok is közlekednek. A hideg, szeles idő ellenére a tengerparton nagy a nyüzsgés: szörfösök, kite-osok, kocogók, kerékpárosok veszik birtokba, és a fiatal családok egy jelentős része is itt tölti a szombatot.
A tengerparton David Ben-Gurionnak, Izrael első miniszterelnökének a szobra áll – fejen. A magyarországon született fotós, Paul Goldman az államalapítót 1957-ben fürdőgatyában örökítette meg ebben a pózban a strandon. Ben-Gurion azt vallotta: ahhoz, hogy Izrael állam megállhasson a saját lábán, neki fejen kell állnia. Egy másik mondása is közismert, és nagyon találó erre a titkokkal teli országra: „Aki nem hisz a csodákban, az nem realista.” Izrael tényleg a csodák országa.
Az izraeli riport első részét már közöltük, a következő címen olvasható:
