A messziről érkezett vándornak, ha a bácskai dimbes-dombos tájakon van kedve szétnézni, biztosan útjába akad a környék legkonokabb faluja. Nem fogja elkerülni a figyelmét a település tágas központja, az alázatot és erőt sugárzó református templom tornya, tágas parkjai, illetve Kossuth Lajos tekintélyt sugárzó, jövőbe révedő, szinte kissé aggódó tekintetű mellszobra. Az itteni emberek, igazi moraviciak, többé-kevésbé mindenki egy kicsit a magáénak érzi a szobrot. Ma már persze jelentősen bátrabban, mint amikor még a „testvériség szelleme” kísértett errefelé. Sokaknak megvan a maguk véleménye vagy családi története a szoborról, írásunknak nem is áll módjában minden részlettel foglalkozni. Mégis az egyik leghitelesebb beszámolót néhai Csubela Ferenc özvegyétől, Irénkétől és lányától, Hildától hallottuk, abból az időből, amikor szerettük bátran és nyíltan felvállalta az újraállítás szervezésével járó esetleges következményeket. Csubela Ferenc többedmagával évtizedekig azon ügyködött, hogy a falu központjában újra fölállíthassák a szabadság jelképét. A tiszteletreméltó nagyapa, Csubela Ferenc nyomdokait követve Simonyi Máté dolgozata nagyszerű áttekintést nyújt a szobor keletkezéséről, romantikusnak ható rejtegetéséről és arról az időszakról, ami után sok-sok (elsősorban szellemi) akadályt áthágva ismét a falut díszítheti.
A bácskossuthfalviak és a falut jelképező Kossuth-szobor (Herceg Elizabetta felvétele)
Az idei márciusi nemzeti ünnepet Papp László helytörténész sokat mondó A hetedik című könyvének megjelenése, bemutatója teszi gazdagabbá. A cím nemcsak a József Attila-i utalás miatt aktuális, hanem mert a világon 7.-ként ez az erős bácskai közösség álmodta meg a maga Kossuth-jelképét.
– A szabadságunkat, magyarságunkat képviseli Kossuth Lajos szobra, és erre a helyi emberek nagyon büszkék voltak a múltban és ma is – vallja Papp László helytörténész, aki hosszú évek óta keresi, kutatja és veti papírra, erőt és időt nem sajnálva, a falu szellemi és tárgyi örökségeit.
A Kossuth-szoborral kapcsolatban a család egyik ifjú tagjának a kérésére fogott hozzá a kutatáshoz. Szerinte a falubeliek sokat tudhatnak a szobor vagy akár településük múltjáról, a levéltárakban fellelhető korabeli újságcikkek azonban tartogattak még ismeretlen részleteket. A Kossuth-szobor egy kicsivel több mint 120 éves sorsa mentén nyomon követhető a falu egész történelme is. A lakosság küzdelme, tenni akarása vagy a történelmi megpróbáltatásai.
– Az impériumváltások a szobor történetében is nyomot hagytak. Vagy rejtegetni kellett, vagy nyíltan lehetett vállalni a tiszteletét. Kossuth halála után, a világon 7.- ként, 1896. augusztus 20-án avatták fel az emlékművet elődeink a falu központját keresztülszelő főbb utak találkozásánál, a mai szökőkút helyén. A település akkori, főleg református vallású, nyakas, kun lakossága a szoborállítás időszakára már leküzdötte a betelepedést követő nagy szegénységet. Ebben a korban teljesen természetes volt, hogy a hazaszeretet jegyében szobrot szeretnének állítani annak az embernek, akit a nemzet egyik legnagyobbjának tartottak. Az a szerencsénk, hogy őseink minden, a szobor állításával kapcsolatos mozzanatot lejegyeztek, és ez fenn is maradt számunkra. Így például az akkor elhangzott beszédek és azoknak a névsora, akik adakoztak, összesen 626-an. Szinte kizárólag kossuthfalviak, de akadtak közöttük pacsériak vagy topolyaiak, szabadkaiak, sőt egy ma már Romániához tartozó faluból is. Jótékonysági esteket, táncmulatságokat szerveztek a jó ügy érdekében. Az 1021 forint nem számított nagy összegnek, a lakosság – ahogy a feljegyzésekben szerepel: gazdagok és szegények, honfiak és honleányok egyaránt – létfontosságúnak tekintette az ügyet, és apránként összegyűlt a felállításhoz szükséges pénz. Azzal kapcsolatban, hogy a falunknak kell egy Kossuth-szobor, senkinek nem volt ellenvetése. Vita alakult ki viszont arról, hogy hol legyen felállítva. A katolikusok azt szerették volna, ha a katolikus templom mellett kap helyet, a reformátusok pedig a református templom mellett. Amikor végül 1896-ban a központban felállították a szobrot, mintegy 4500-5000-en vettek részt az eseményen. Ez hatalmas szám, hiszen akkor a falunk körülbelül 7000 lelket számlált – mesélte a helytörténész.
Az első szoborhoz talapzat is tartozott, ennek sorsáról nem sokat lehet tudni. Feltehetően a 20-as években bontották le. 1919-ben a bevonuló 8-9 szerb katona ledöntötte a szobrot. Látták, hogy ez egy magyar hőst vagy királyt ábrázol, és hogy megfélemlítsék a lakosságot, lelökték, és belelőttek. A katonák körülbelül 2 hétig tartózkodtak a faluban, és addig a szobor a körülötte kialakított parkocskában feküdt. Ezt követően egy helybeli kovácsmesterhez, Szűcs Andráshoz került, ő a keletkezett sérüléseket tehetsége szerint befoldozta, és sokáig őrizgette, rejtegette. A szobrot körülbelül 1941-ig a községháza szénapadlásán őrizték. Ez a mai helyi közösség udvarában található, a piachoz közel eső épületek helyén állt.
És ezen a ponton ütköznek a „nyakas” vélemények. Van, aki azt állítja, hogy Kossuth szobra ebben az időszakban visszakerült az eredeti helyére, Papp László elmélete viszont az, hogy 1941 és 1944 között lehozták ugyan a szobrot a szénapadlásról, de mivel nem volt mire felállítani – mert a talapzata már nem volt meg –, a községháza 1. számú irodájában volt kiállítva. Sokan azonban másként vélekednek, úgyhogy további kutatásokra van szükség.
Az újabb impériumváltáskor, az oroszok bevonulásának hírére 1944-ben az előrelátó falusiak ismét elrejtették a szobrot a községháza szénapadlásán. 1949–1950 táján a falu elöljárói valamilyen oknál fogva keresték a Kossuth-szobrot, és ekkor megállapították, hogy eltűnt. Az ezt követő időszak történései a falu legendás magyarságtudatáról árulkodnak, hiszen többen is jó szándéktól vezérelve igyekeztek – ki-ki a maga módján – menteni a nemzetet és szabadságot jelképező Kossuth-emlékművet. Papp László ezzel kapcsolatban a következő történetet mesélte el:
– 1969–1970 táján az akkor nyugdíjas Bíró Sándor borbélymester vallomása irányítja rá ismét a figyelmet a szoborra. Egy családi összejövetel alkalmával ugyanis a rokonságának azt mesélte, hogy meg akarta menteni a szobrot, ezért (feltehetően) 1949-ben vagy 1950-ben egy sötét éjszakán felmászott a községháza szénapadlására, és lehozta onnan. De a szobor nagyon nehéz volt, emberünk pedig gyenge testalkatú, letette egy kapualjba, hogy majd egy tragaccsal visszajön érte. Amikor visszatért, a Kossuth-szobornak hűlt helyét találta. Akik akkor hallották Bíró Sándor beszámolóját, hitetlenül megmosolyogták a történetet.
Az anekdotának van egy olyan változata is, hogy Bíró Sándor – és ezt a változatot erősíti meg Csubela Ferenc a Duna TV-nek a 90-es években tett nyilatkozata is – betért a legközelebbi kocsmába erőt gyűjteni, és onnan tért vissza a tragaccsal. Persze ezt ma már bizonyítani nem tudjuk. A lényegen pedig nem változtat, hiszen időközben a szobornak nyoma veszett. A borbélymester is hallgatott, meg az is, aki elvitte a szobrot a kapualjból. Körülbelül 15 éven át nem sikerült meglelni, pedig intenzíven kutatott utána Csubela Ferenc, valamint barátai is, Németh István író és Matuska Márton újságíró.
1984-ben ifjú Harcsa Sándor a megboldogult nagyapja padlásán keresett valamit, és egy poros zugban lelt rá az ereklyére. Feltételezhető tehát, hogy amíg Bíró Sándor borbélymester otthagyta a kapualjban, Harcsa Sándor tűzoltótiszt és kereskedő hazafelé tartva belebotlott a szoborba, felvette, és hazavitte. Közelebb is lakott, erősebb fizikumú is volt. A jó ügy érdekében pedig mindenki mélyen hallgatott. Ki tudja, hogy mi lett volna a sorsa, ha korábban kerül meg, és illetéktelen kezekben végzi.
Csubela Irén 1984-re visszaemlékezve kérésünkre elmondta, hogy miután megkerült a szobor, megtisztították a padláson rárakódott piszoktól, majd két-három nap múlva bekerült a Szabadkai Városi Múzeumba restaurációra. Az akkori faluvezetés 6 évig nem merte hazahozatni. Arra a kérdésemre, hogy ők féltek-e ezekben az időkben, hogy bármi gondjuk származhat belőle, teljes természetességgel azt felelte, hogy nem. Párja mindig is teljes mellszélességgel vállalta azt, amiben hitt, ezért többször is volt úgynevezett feketelistás.
1991-től 1993-ig a helyi színházban szervezték meg a márciusi ünnepségeket, ekkor a szobrot felállították a színpadon, és ott helyezték el az emlékezés virágait a küldöttek. Csubela Ferenc özvegye nosztalgiával emlékezik ezekre az időkre, amikor megtelt a színház nézőtere. 1994-ben a szobor újbóli köztéri felállítása akkora jelentőségű esemény volt Bácskossuthfalván, hogy a hivatalos meghívók mellett még parkolójegyeket is szétosztottak a világ minden tájáról ide-, illetve hazasereglettek tömege miatt. Az avatás alkalmából könyv is született, ami az egyik leghitelesebb beszámoló a szobor történetéről, dr. Pénovácz Antal szerkesztésében.
Csubela Irén a beszélgetésünk végén elmondja, hogy ha egészségi állapota okán nincs is mindig alkalma személyesen jelen lenni a koszorúzáson, nagy szerencséje, hogy a nappalijuk ablakából mindig mindent tisztán hall és lát március 15-én.
Visszatekintésünk a teljesség igénye nélkül foglalta össze a márciusi megemlékezések apropóján a hányatott sorsú Kossuth-szobor történetét. Nagyszerű dolog az, hogy ma is vannak, akik foglalkoznak az ereklye múltjával és jelenével, hiszen az, amit „üzen nekünk”, ma sem veszítette érvényét. Évszázados viharokat meg- és túlélve ki gondolta volna, hogy a háborúmentes, úgynevezett békeidők lesznek majd azok, amikor a legnagyobb szükség van Kossuth nemzeti szellemet éltető üzeneteire.
