Az Ovčar és a Kablar hegy oltalmában, a Jelica hegység lábánál fekszik Guča, a 2000 lelket számláló kisváros. Világhírűvé a trombitások fesztiválja tette. A helybeliek azt mondják, a hírük elment a világba, a világ meg idejött, hogy megnézze ezt a csodát.
Olyan kérés nem volt, amit a rezesek ne játszottak volna el, meg is hálálták a mulatozók a jó muzsikát (Fotó: Ótos András)
Ötvenhét évvel ezelőtt 10 fiatal találta ki a trombitások fesztiválját. Közülük már csak ketten élnek. Nikola Stojić professzor az egyik. Ma 87 éves. Azt mesélte, hogy az első évben járták a falvakat és keresték a trombitazenekarokat. Csak négyet találtak a dragačevói körzetben, és meghívták őket egy októberi egyházi ünnepre, a lakosságot meg arra kérték, szedjék elő a népviseletüket, és abba öltözzenek fel. A maguk örömére szervezték meg az első szábort. A hatalom nem nézte jó szemmel a szervezkedést, nem csupán a kisebbségeknek nem volt szabad nemzetieskedni, a gučai fiatalokat is nacionalizmussal vádolták meg. Az első rendezvényt a templomkertben tartották meg. A harmadik trombitás szábort követően már országos hírű lett a gučai fesztivál, és egyre többen jelentkeztek. 1961-ben a 10 alapító a trombita szerbiai reneszánszát alapozta meg.
Ma már 100 regisztrált trombitazenekar van az országban, de Gučára csak a legjobbak juthatnak el. Négy körzetben folyik az előválogató, és 18 zenekar kerül be a gučai versenybe. Aki Gučán bizonyít, annak van esélye a nemzetközi karierre. Így volt ez Boban Markovićtyal, a világhírű trombitással is, akit évekig nem tudtak túlszárnyalni a versenyzők, ezért egy idő után önként visszavonult, hogy másoknak is teret adjon.
Guča bejáratánál áll az első trombitafesztivál győztesének szobra, a falu másik végén egy hatalmas trombitaszobor díszeleg, a városközpontban (felvételünkön) pedig a mindenkori trombitásoknak állítottak szobrot (Fotó: Ótos András)
A trombita Gučán szól a legjobban, mondta kérdésemre Boban Marković, amikor afelől érdeklődtem, mi a varázsa ennek a nyugat-szerbiai kisvárosnak. S valóban, magam is megtapasztaltam, ilyen hangulat csak itt van. Ehhez kellenek a trombitások, meg minden más is, ami a balkáni fillinget jelenti. Voltak olyan évek, amikor a négynapos fesztiválon egymillió ember megfordult. Idén kicsit kevesebben voltak talán, de ezt nagyon nehéz megítélni, mert mindenütt sok jókedvű embert láttunk. A színpadon a zenekarok versenyeztek, ezzel egy időben az utcákon, a sátrakban, éttermekben is szólt a trombitamuzsika. Mintha az egész Szerbia minden trombitása erre a néhány napra odaköltözne Gučára.
Az egész városban egymás mellett álltak a sütödék, a sátrak. Egy talpalatnyi hely sem maradt üresen, mindent a vendégek fogadására rendeztek be. A templomkertben is hatalmas sátor állt: ezer fő befogadására alkalmas étterem működött itt. A trombitások – általában 10 fős zenekarok – járták az éttermeket. Éppen a templomkertben láttuk, amint egy asztaltársaság húzatta magának. A mulatás hevében egyikük egy 500 euróst nyomott a főmuzsikus homlokára. A városközpontban egy másik zenekar szórakoztatott egy 10 fős társaságot. A zenekarvezető már nem tudta fogni az 50 eurósokat, amivel a vendégek megállás nélkül ösztönözték a rezeseket. Az utcákon pedig láttunk szomorú szemű, hangszereiket cipelő gyerekeket, akik nem találtak maguknak helyet, lehetőséget, hogy pénzt keressenek. Egyik sátortól a másikig vándoroltak.
Minden étteremben mulatnak (Fotó: Ótos András)
Persze azért a vérükben van a muzsikálás, és az utca közepén is elkezdtek nagyon sokan muzsikálni pénz nélkül is, hadd mulassanak a fiatalok!
Nikola Stojić professzor szerint a trombitások szábora, a fesztivál arra szolgál, hogy az emberek lazítsanak, feltöltődjenek. Mint mondta, aki nem fakad dalra, nem mulat, és nem kapaszkodik össze másokkal, meg nem iszik sört, annak nem is kell eljönnie ide. Ez a fesztivál az önfeledt szórakozásról szól.
Az egész város egy bulinegyed ilyenkor. A hagyományos szerb ételek, a sör és a trombitazene olyan vonzerő, ami sokakat rabul ejt. Így van ez a magyar motorosokkal is. Slobodan Savkovićék udvarában sátrak álltak, a házban pedig minden talpalatnyi részen vetett ágyak, matracok voltak. Slavko elmesélte, hogy évek óta ide járnak szinte az egész Európából a motorosok. Az dén 21 motoros érkezik csak Magyarországról. Könnyeivel küszködve mondta, hogy Egeresi Sándor, egyik magyarországi motoros, aki szintén évekig járt hozzájuk, megbetegedett és miután tudta, hogy menthetetlen, arra kérte a családját, hamvait a Guča melletti Bjelica folyóba szórják szét. A család eleget tett kérésének, Slavko pedig a sajátos szertartásra, amelyre a családon kívül 30 motoros is eljött, elhívta a trombitásokat, hogy azok kísérjék ki utolsó útjára azt, akit annyira rabul ejtett a trombitások fővárosa, hogy itt akart végső nyugalomra térni.
Az egész város bulinegyeddé változott (Fotó: Ótos András)
Szabó Csaba Pécsről érkezett Slavkóékhoz. Szerinte Guča amolyan zarándokhely. Ő párjával, amikor csak teheti, eljön Gučára, mert ez a balkáni hangulat semmihez sem hasonlítható. Feltöltődni járnak ide – mondta.
A megnyitóra ejtőernyősök hozták a fesztivál zászlaját meg egy kofferban az aranytrombitát, amit a legjobb trombitás érdemel majd ki a verseny végén. Rasim Ljajić kormányalelnök nyitotta meg a fesztivált, szombaton pedig az államfőt is várták a nagykövetekkel együtt a trombitások legnagyobb rendezvényére, de a rossz idő miatt ez a látogatás elmaradt.
A gučai fesztivál Szerbia brandje. Nikola Stojic professzor arról beszélt, hogy a trombitások szábora előtt Guča egy isten háta mögötti szerbiai kis falu volt. Amikor országos méretűvé nőtt a fesztivál, a hatvanas évek elején, akkor épültek ki itt a közintézmények, az infrastruktúra, akkor lett műút Čačak meg Guča között.
A dragačevói járás renkívül szép. A hegyoldalakban kukoricát, búzát meg szőlőt termesztenek, és sok a szilvafa meg a málnaültetvény is errefelé. Gučán, a városon az látszik, hogy itt jómódú meg jókedvű emberek élnek itt. A fesztiválon kívüli időszakban is 26 vendéglátóipari egység működik a 2000 lelket számláló kisvárosban.
