Beszélgetés egy topolyai fiatalemberrel, aki lovakat tör be, patkol, ügyes vágtázó és távlovagló, gyerekkorában név szerint ismerte szülővárosa lovait, most szeptemberben pedig harmadik helyet szerzett Szerbiának a Nemzeti Vágta nemzetközi futamában.
Davidović Dejan képviselte Szerbiát a nemrégiben lezajlott budapesti Nemzeti Vágta keretében megtartott nemzetközi vágtán, és a dobogó harmadik fokára léphetett, ezzel dicsőséget szerezve az országnak, Topolyának és Zobnaticának, ahol lovászként dolgozik. Beszélgetésünket a budapesti élmények felidézésével kezdtük, melynek hatása alatt áll még mindig a 25 éves fiatalember.
– Nyolc ország vett részt a nemzetközi vágtán, hét meghívásos alapon, mi a nyolcadik ország voltunk, mint tudjuk, a Vajdasági Vágtán volt egy nemzetközi futam is, ahol első lettem, és így szereztem jogot a részvételre. Budapesten volt két előfutam, ahonnan az első két versenyző jutott a döntőbe, végül én harmadik lettem. Katar versenyzője lett az első, második az Egyesült Arab Emirátusok lovasa. Tudni kell, hogy nem saját lovon indultunk, hanem a versenyzők a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok shagya-arab lovain futottak. A nyolc lovat kisorsolták a versenyzők között. A sorsolás számomra nem volt valami szerencsés, mert éppen a leggyengébb lovat kaptam, az első két nyerő ló már jó eredményekkel rendelkezik, az egyik Európa-bajnok volt 160 km-en, a másik magyar bajnok 120 km-en, az enyém pedig egy fiatal, a télen lett belovagolva. A verseny előtt két nappal kaptam el, láttam, hogy fiatal ló, de erős és menős, vigyázni kell rá, hogy ne menjen ki a kanyarban, vagy hogy ne álljon meg. Csupán kétszer fél órát edzettünk a verseny előtt.
– Te tapasztalt lovas vagy?
– Hétéves korom óta lovagolok, nem profi szinten, de lovagoltam már galoppversenyen, lovagoltam akadályversenyt, hajtottam ügetőversenyt, ami lovakkal kapcsolatos, azt már minden csináltam.
– Topolyán élsz, de napjaid nagy részét Zobnaticán töltöd.
– Igen, kiskorom óta járok oda, ott tanultam meg lovagolni, a ménesnek köszönhetem a legtöbb sikeremet.
– Emlékszel arra az időszakra amikor Zobnaticán nagy versenyeket tartottak? – – Persze. Én 9 évesen lovagoltam először versenyen, akkor még a Zobanticai Lovasjátékokon tíz-egynéhány ország képviselői voltak jelen.
– Családi hagyomány nálatok a lovak szeretete?
– A nagytatám nagyon szerette a lovakat, voltak neki lovai, lovász volt ő is. Meg anyukám keresztapja, Vladislav Šupica, ő egy elismert lovas volt, ővele mentem el először Zobnaticára. Már kicsi gyerekkoromban szerettem volna versenyen lovagolni, utána pedig már nyerni is, és most ez lett az egyik legnagyobb sikerem, hogy harmadik lettem a Vágtán, meg van egy 2009-es jó eredményem, amikor Szerbia bajnoka voltam távlovaglásban. Érdekes, hogy évekkel ezelőtt, amikor a tévében anyuval néztük a vágtát, akkor mondtam neki, hogy én egyszer itt lovagolni fogok, ő pedig csak nevetve legyintett – meséli lelkesen, tiszta magyarsággal Dejan, s mikor rákérdezek, elárulja, édesanyja magyar, édesapja szerb, az iskoláit is magyarul fejezte, de magáról nem annyira szívesen beszél, mint a lovakról.
– Nagyon szeretem az állatokat, állatorvosi technikusi szakra jártam itt, Topolyán, a Zobnaticai Ménesen dolgozom mint lovas, főként lovakat török be, de otthon pl. patkolással is foglalkozom. Három lovam van otthon, köztük egy hároméves póni, Remény, a család kedvence, egy kétéves csikó, Pajtás, ővele szeretnék majd versenyezni, meg van egy ügető lovam, Fancsó, vele versenyzek. A Vajdasági Vágtán viszont a zobnaticai kedvencemmel, Cvetkóval indultam, vele már öt versenyt nyertem az idén. Ha lovagolni kell, nekem mindegy, hogy akadályt kell ugratni, vagy kocsit kell hajtani, de amit legjobban szeretek, az a vágta. Ott van legtöbb adrenalin. Budapest nagyon jó élmény marad, extrém nehéz pálya volt. A galopplovak 1000-1100 méteres körön mennek, ahol van hely elfordulni, hiszen 50-60 kilométeres sebességgel haladnak, de van, hogy gyorsabban, és így bevenni a kanyart nem egyszerű, és 450 méteres pályán ez még nehezebb. Extrém verseny volt, rémisztő pálya, oda kellett figyelni nagyon, de az atmoszférája is különleges, a közönség általában a célegyenesben van, itt pedig a pálya belsején, külsején, mindenütt közönség volt, egészen végig.
– Milyen a lovassport, a lótartás helyzete nálunk?
Mióta nincsenek Zobnaticán versenyek, azóta lehanyatlott, szerény. Topolyán csupán harminc ló lehet most a városban, de kiskoromban én magam nyolcvan lovat ismertem név szerint. Topolyán egyetlenegy idős földművest ismerek, aki még dolgozik lóval, az Anitity Pista bácsi. A zobnaticai ménesről azt mondhatom, hogy a lovak megmaradtak, az alap tenyészkancák és tenyészcsődörök, ami kell egy méneshez, megvan, ellentétben azzal, hogy egyesek szerint már nincsenek lovak Zobnaticán. 87 ló van jelenleg az ergelán, mikor Zobnatica legjobban állt, akkor is 92 lovunk volt. A ménes húsz százaléka dolgozik versenylóként.
– Jó néhány év kihagyás után telt meg a nyáron ismét a zobnaticai lelátó, ezt hogyan élted meg?
– Nagyon nagy élmény volt, mert ez a mi pályánk, Topolyának egy dicsősége kellene, hogy legyen, hogy van ez a pálya, a ménes. Az pedig, hogy nyertem, egy álom volt, mert amikor Belgrádban vagy Šabacon nyertem versenyt, akkor azt mondtam, hogy egyszer Zobnaticán szeretnék, hazai közönség előtt nyerni, és ez júliusban megvalósult.
