Gruik Ibolya újságírót, lapunk szerkesztőjét tíz éve ismerem. Egy időben érkeztünk a Magyar Szóhoz, én zöldfülűként, ő tapasztalt újságíróként. Hamarosan egy irodába kerültünk, így ha nem is tíz, legalább nyolc éve szinte naponta beszélgetünk. Kezdetben csak a munka került szóba, később már a család is. Ha sok a tennivaló, mindössze néhány szót váltunk, ha jobban ráérünk, bő lére eresztjük. Mióta én is édesanya lettem, még többet beszélgetünk, főleg a gyerekekről. Sokszor arról faggatom, négy gyermek és három unoka mellett hogy jut ideje mindenre, hogy lehet tisztességesen elvégezni a munkát és lelkiismeretes anyának lenni, mikor én néha egy gyermekkel is alig boldogulok. A kérdések, amelyeket most hozzá intéztem, és az arra kapott válaszok, nem csak nekem, talán másoknak is biztatást adhatnak:
Mindig is nagy családot szerettél volna, vagy így hozta az élet? Ti hányan voltatok testvérek?
– Nincs testvérem. Édesanyám nagyon fiatalon, harminckét éves korában meghalt, apám megnősült később, de nekik nem született gyermekük. Ennek ellenére én nagy családban nőttem föl, hiszen több generáció élt együtt. Külön házban ugyan, de egymáshoz igen közel lakott a szüleim családja; nagyszüleim, dédszüleim, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, akikkel szinte állandóan együtt voltunk. Megvolt a munkamegosztás is, ki-ki tette a maga dolgát; dédanya mosott, főzött, vasalt, öreganyám anyámnak segített, öregapám volt a küldönc, hozta a friss kiflit, elkísért az óvodába, vitte a táskámat, húzott szánkón, apai öreganyám a kertet rendezte. Ebben az élettérben nekünk, gyerekeknek is megvolt a magunk feladata. Egyébként pedig mindenki segítette a másikat, ahogy tudta. Ezenkívül a családi történetek, amelyeket gyakran meséltek, munka közben vagy este, lefekvéskor, arról tanúskodtak, hogy mi mindig sokan voltunk. A rokonságunkban nem volt ritka a kilenc-tíz, sőt, a tizenkét-tizenhárom gyerek sem.
Azt szívtam magamba már kiskoromban, hogy az a jó, ha egy családban több gyerek van. A kérdésedre a válaszom tehát: igen, mindig több gyereket szerettem volna.
Elismert újságíró vagy, ugyanakkor odaadó édesanya. Négy gyermek mellett hogyan jutott idő a munkára is és a családra?
– Nem volt mindig könnyű. De én szerencsés helyzetben voltam. A munkahelyemen – kezdetben az Újvidéki Rádióban, később a Magyar Szóban – tekintettel voltak arra, hogy édesanyaként sok feladat hárul rám, rugalmasan dolgozhattam. Persze voltak olyan kollégák, akik ha nem is mondták, éreztették, hogy ha már ennyi gyereket vállaltam, akkor álljam a sarat. Egyébként igyekeztem megoldani a rám háruló munkát úgy, hogy ne kelljen senki segítségét és megértését kérni. Fontos volt, hogy tisztességes munkát adjak ki a kezemből. Másként osztottam be a napomat, mint aki szabadabban, kevesebb kötöttséggel él. Ezt többes számban kell mondanom, hiszen a férjem is vállalta a négy gyereket. Ma már könnyebb, hiszen felnőttek a gyerekek. A legidősebb, Zsófia már háromgyermekes édesanya, Zsuzsa és Bálint egyetemista, a kicsi Marci is megnőtt, nyolcadikba jár.
Ki volt a segítségedre, ha sürgős munka akadt – újságíróként ilyen sokszor előfordulhat – kire tudtad olyankor rábízni a gyermekeidet?
– Amikor Zsófi megszületett, még egyetemista voltam. Ekkor sokat segítettek a szüleink, főleg anyósom vigyázott a lányunkra, de számíthattunk a nevelőanyámra is. És hát még itt voltak a mi nagyszüleink, az öregmamákra szintén ráhagyhattuk néhány órára a kislányunkat. Később, amikor a többi volt kicsi, már elsősorban egymásra számíthattunk a férjemmel. Azt nem mondom, hogy mindig problémamentesen, de azért megtaláltuk a megoldást. Voltak álmatlan éjszakák, fáradt nappalok, fölborult a házirend, szétesett a háztartás, azonban ezek helyrehozható problémák voltak. Évekkel ezelőtt sokat segített volna a rövidített munkaidő. Persze most is jólesik és hasznosnak tartom, hogy a többgyerekes édesanyák munkaidejét csökkentették. Hiszen így több idő jut Marcira és az unokáimra is.
A családod hogyan viszonyul a te újságírói oldaladhoz?
– Féltenek. Amikor látják, hogy elfáradtam, igyekeznek átvenni a rám váró feladatok közül valamit. Bevásárolnak, megfőznek, kiteregetik a ruhát, segítenek a háztartásban, meg arra biztatnak, hogy pihenjek, és hogy nem kell vasárnapi ebédet főzni, inkább sétáljak a Tisza-parton, vagy menjek a játszótérre a kicsi unokáimmal... Sose mondta egyikük sem azt, hogy hagyjam a csudába az írást, vagy ne menjek irodalmi estre. Erről, látod, nem is beszéltünk eddig. Most próbálom megfogalmazni magamnak is, hogyan is állnak ők az én munkámhoz. Azt hiszem, szeretik, amit csinálok. Pedig ez számukra is lemondást jelent időnként.
Rádiósként kezdted a pályafutásod, majd tíz évvel ezelőtt a nyomtatott sajtóra váltottál. Melyik mellett volt nehezebb beosztani az időt úgy, hogy a családod ne nagyon érezze a hiányodat, vagyis mikor jutott idő arra, hogy tanuljál a gyermekeiddel, játsszál velük, meg is főzzél, ki is mossál, és a por se lepje el a házat, de az írások, interjúk is időben elkészüljenek?
– Sose készültem újságírónak, ezt tényleg az élet hozta így. Tanítani szerettem volna már általános iskolás koromtól. Nekem Tőke István tanította a magyart Zentán az egykori Dózsa György Általános Iskolában. Ezek a magyarórák elkísértek egészen ezidáig. Középiskolás koromban, egyetemistaként, később fiatal újságíróként is azt gondoltam, én is azt szeretném megmutatni a gyerekeknek, amit én tanultam néhai tanáromtól. Hogy mégis az újságírás lett a hivatásom, az a véletlenen múlt. Hívtak az Újvidéki Rádióba, nem volt munkám, hát mentem, de azt gondoltam, csak átmenetileg vállalom, addig, amíg nem kapok állást valamelyik iskolában. Aztán múltak az évek, jött egyik gyerek a másik után, és én maradtam. Egyre inkább megszerettem a sajtót, ezen kívül rájöttem, a gyerekek szempontjából sokkal jobb munka ez, mint bármi más. Hiszen reggel otthon lehetek velük, reggelivel és uzsonnával küldhetem óvodába és iskolába, ebéddel várhatom haza, este mesével küldhetem aludni őket. Számomra az újságírásban az a fontos, hogy olyan embereket, arcokat, érzéseket, témákat, pillanatokat találjak és mutassak meg másoknak, akik/amelyek átsegítenek egy rosszul indult napon, rámutatnak valami jó dologra, örömet szereznek valakinek vagy segítenek abban, hogy fölfedezzük a pozitív dolgokat ebben a szomorú, hazug és gátlástalan világban. Így tehát megtaláltam magamnak az egyensúlyt a magánélet és a munka között. Hogy melyik mellett volt nehezebb beosztani az időt? Nem tudom. Amikor fiatalabb voltam, könnyedebben ment minden. Ma már átgondoltabban tervezek. Az mindegy, hogy nyomtatott vagy elektronikus sajtó.
Már nagymama vagy. Idősebb lányodnak három gyermeke is van, de te még mindig dolgozol, szerkesztesz és írsz is, ugyanakkor az unokákkal is törődsz. Nehezebb most, mint fiatalon?
– A rendszeres utazás ma már nehezemre esne. Ezért is örültem, amikor tíz évvel ezelőtt hívtak a Magyar Szóhoz. Arra gondoltam, ha most nem jövök, talán később már nem kellek. Nem akartam ötvenvalahány évesen hajnalban autóba ülni, hogy odaérjek a stúdióba műsorkezdésre, vagy buszra várni fáradtan hóban-fagyban. Egyébként ugyanazt csinálom, csak nem hangokkal játszom, hanem képekkel és szavakkal. Szeretek írni és az Üveggolyót is örömmel szerkesztem. Nehezemre esik olyan témával foglalkozni, ami távol áll tőlem. Nehezen viselem az erőszakos embereket és a hazugságot. Ha ezzel találkozom, menekülök. Ezt nem érti meg mindig mindenki, és ez megnehezíti az életem. Fiatalabb koromban könnyedebben átsiklottam ezek a dolgok fölött. Egyébként be tudom osztani az időmet. Jut mindenre és mindenkire. Az más kérdés, hogy állandó lelkiismeret-furdalás gyötör, hogy nem lehetek olyan öreganyja Lázárnak, Rozinak és Magdalénának, mint amilyen az én mamukám volt. De azért igyekszem.
Sokszor elhangzik, hogy nem élünk olyan időket, hogy három-négy gyermeket vállaljunk itt vagy másutt a világban? Te hogyan látod ezt?
– Megértem azokat, akik egy gyereket vállalnak, mert úgy érzik, nincs meg a megfelelő anyagi és erkölcsi háttér ebben a társadalomban a több gyerek vállalásához. Nagyon nehéz azt látni, hogy vannak, akik mindent, ami szem-szájnak ingere, megadhatnak a gyerekeiknek, másoknak meg szinte koldulniuk kell egy darab kenyérért. Hogy kiben mi fogalmazódik meg a családi életről, az is lényeges, hogy ki mit hozott magával otthonról.
Mi nem vagyunk gazdagok, a fizetésünkből élünk, a gyerekeink ösztöndíjjal tanulnak. Jó lenne évente nyaralni menni, síelni járni, új autót venni és még sorolhatnám. Nagyon be kell osztani a pénzt. De nekem csak ez az egy időm van. Most élek. Ebben a korban, ebben az országban, ebben a világban. Most és itt kell megteremtenem azt a teljességet, amiben jól érzem magam, amiben meglelem az életem értelmét. Ahol megélhetem minden örömével és bánatával, sikerével és kudarcával, könnyedségével és nehézségével a sorsom. Ha el tudom fogadni az életemet, talán megteremtődik a boldogságom is. Mindenkinek magának kell döntenie arról, hogy mit választ.
Ez a mi esetünkben az időhöz és a helyhez kötöttséget is jelenti. Most kezdtünk kutatni a családfánk után. Zsuzsa vállalta a feldolgozását. Már a családi emlékezet és dokumentációk elvezettek minket egészen az 18 48-as szabadságharcig. Kiderült, több fölmenőnk viselte ugyanazt a keresztnevet, és legtöbbjének sok-sok gyereke volt. Ami ugyancsak nagyon fontos: idevalósiak voltak. Magyarkanizsa, Felsőhegy, Martonos, Zenta, Csóka – hát hova mennék én, milyen másik világban kereshetném a boldogságom?
