Ahol járunk, ott 166 esztendővel ezelőtt véres csata folyt. Segesvárt alig elhagyva kelet felé, letérünk az útról, tábla híján rossz irányba, de itt a megszólított román ember is tudja, hogyha emlékművet és szobrot keresünk, akkor az a segesvári csatához és Petőfi Sándorhoz kötődhet. Betérünk hát Fehéregyházára, és a Millenniumi templomnak által megleljük a Petőfi-múzeumot, vagy inkább a segesvári csata emlékhelyét.
A csata, amelyben a honvédokat Bem tábornok vezette, 1849. július 31-én még nem döntötte el a szabadságharc sorsát, bár az orosz és osztrák túlerő előrevetítette a két héttel később bekövetkezett világosi fegyverletételt. Bem tábornok megmenekült, de elveszett a költő, Petőfi Sándor. A szomszédos Héjjasfalva felé futott, amikor utoljára látták, és valószínűleg kozák katonák ölték meg. És mivel holttestét azóta sem találták meg, a nép pedig hinni akart abban, hogy a költő – verseivel együtt – talán örökké él, így kevesen mondják ki, hogy biztosan itt esett el Petőfi. Talán csak a helybeli magyarok – akik még hat-hétszázan élnek a három és félezernyi lakosú faluban – vannak meggyőződve arról, hogy itt nyugszik a költő, feltehetően valamelyik tömegsírban. Ezért is őrzik nagy kegyelettel emlékét, vigyázva az emlékhelyet.
Haller Ferenc gróf 1867-ben a birtokán található hármas tömegsírt bekeríttette, és föléjük hársfákat ültettetett, miként Haller Louise grófnő emlékparkot és Petőfi-emlékházat létesített.
Gagyi József erdélyi szociológus egy tanulmányában arról ír, hogy1874-ben került a faluba a fiatal héjjasfalvi származású, tehát a 48-as emlékeket szájhagyományból is ismerő Balázs Imre református pap. Életének nagy tétje volt, hogy a fehéregyházi csata és Petőfi emlékének megfelelő emlékmű álljon Fehéregyházán. Neki köszönhető, hogy elkészült a segesvári Petőfi-szobor és a fehéregyházi emlékmű, turullal a csúcsán, és mindkettőt 1897. július 31-én avatták ezreket megmozgató országos ünnepség keretében. A lelkipásztornak Jókai Mór írt köszönőlevelet ez alkalomból, úgy is, mint a Petőfi-társaság elnöke.
A segesvári vagy fehéregyházi csata félévszázados évfordulójára hatalmas ünnepséget szervezett az értelmiségieket tömörítő Magyar Kaszinó: „Külön küldöttséggel képviseltette magát a főrendi ház és a képviselőház, valamint a kormány. 15 különvonat szállította az érdeklődőket, a Székelyföldről mintegy ötezren jöttek, az ünneplők mintegy fele. 140 koszorú került az emlékmű talapzatára.”
Később két világháború, Trianon… mind-mind befolyásolták az ünnep jellegét, mégis talán az 1945. évi megemlékezésről érdemes idézni az említett tanulmányból: „Magyarok és románok népviseletben, virágok és ünnepi zászlók alatt, Segesváron és Fehéregyházán ünnepelnek. 1945. július 28-án, szombaton, a segesvári városháza dísztermében, a magyar, román és bolgár írószövetségek küldötteinek jelenlétében Kacsó Sándor és a bolgár Mladen Iszajev mond beszédet, Halmos György Liszt gyászdalt zongorázik, Petőfi halhatatlan rapszódiáját, az Egy gondolat bánt engemet kezdetűt Perényi János mondja el. Az ünnepségen jelen volt Illyés Gyula, Kárpáti Aurél, Gergely Sándor. Vasárnap reggel több tízezres ünneplő sereg indul Fehéregyháza irányába. Az Ekésfront tömegeit Romulus Zaroni, a földosztó vezeti. A menet élén Vladescu-Racoasa, nemzetiségügyi miniszter, a Magyar Népi Szövetség vezetőinek társaságában halad.”
Fehéregyházán 1990-ben megalakult a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, mint az éves ünnepek és a Petőfi-kultusz helyi szervező intézménye. 1997-ben az emlékparkban kopjafát avattak a létrehozó, Haller Luise grófnő emlékére. 1998-ban a múzeum és emlékpark a Segesvári Múzeum tulajdonából a helyi tanács tulajdonába került, és megbízásos alapon a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület vette át a gondozását.
Az emlékhelyre betérve Szabó József, az egyesület elnöke fogad bennünket, ő a közelebbi múltra tekint vissza:
– A csatának itt van a legnagyobb tömegsírja, körülbelül 300–400 honvéd nyugszik benne. A román–magyar megbékélés jegyében az emlékmű elé került egy kétnyelvű emléktábla. Petru Groza, avatta föl, persze még magyarul szólt az emlékezőkhöz, hiszen Pesten végezte a jogot. Utána elég sötét időszak következett a múzeum és a kert életében. Nagyon kis időszak kivételével itt kizárólag román gondnokok, megbízottak voltak, akik, el lehet képzelni, miként értekeztek a több mint 80 százalékban Magyarországról érkező látogatókkal. Az igazi változást a rendszerváltás hozta, akkor sikerült már magyar gondnokot állítani ide a múzeumhoz. Megalakult 1990-ben a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, Gábos Dezső helyi tanító kezdeményezésére, aki 5 évtizedig szervezte itt a Petőfi-ünnepségeket. Még nagyobb változást a 99-es év hozott, a csata 150 éves évfordulója: akkor került ide ez a Petőfi-szobor, a kiskunfélegyháziak adományaként. Valójában visszaadtak egy szobrot, mert 1916-ban, a román betörés idején a segesvári Petőfi-szobrot kimenekítették Budapestre, és huszonkettő telén pályázat útján Kiskunfélegyházára jutott, és azóta ott van. Idekerült még négy dombormű, három Petőfi-fordító és Bem tábornoknak a domborműve. Egy székesfehérvári alapítvány szeretett volna itt felállítani egy cserfába faragott Bem-domborművet, sajnos meghiúsult a tervük: az önkormányzat akkori képviselői ezt nem nézték jó szemmel. Bemet mindenféle alaptalan vádakkal illették, azzal, hogy itt a román közösségeket gyilkolták... A románok szerettek volna az ő forradalmáraiknak emléket állítani, és így inkább mi is elálltunk az avatástól. Azóta őrizzük az addig létrehozott emlékeinket.
Öt-hatezer látogató fordul meg az emlékhelyen nyári idényben. Korábban a csíksomlyói pünkösdi búcsú idején ugrásszerűen megnőtt a látogatók száma, buszok tolongtak itt, három éve azonban, a nosztalgiavonatok beindításával ez is megszűnt.
Arra is kitérünk a beszélgetésben, hogy biztosak-e abban, hogy itt esett el a költő?
– Mi azt állíthatjuk legbiztosabban, hogy Petőfi itt tűnt el, minden valószínűség azt mutatja, hogy itt is eshetett el. És azóta, 166 éve az itteni szórványmagyarság őrzi emlékét, és még ma sem kecsegtető körülmények közt teszi ezt. És ha már annyi ideje meg tudtuk őrizni az emlékét, még a kommunista időszakokban is, kockázatot vállalva is ünnepeltünk, amikor meg volt tiltva, akkor nem értem, miféle végtisztességet akarunk neki adni, mikor megkapja itt nap mint nap, 166 éve. Nagyobbat ennél el sem tudok képzelni, ezt kellene fenntartani, ezt kellene táplálni, és akik keresik őt Barguzinban, jöjjenek el bár egyszer Fehéregyházára ünnepelni, ne szenzációk után kutassanak, oroszul írt verseket és jóslatokat mutogassanak. Tudjuk, hogy zseni volt, de ember volt.
