Ember nélkül a kő csupán kő marad

Kőfaragó, kőfejtő szerszámokkal akartam kezdeni az írást, de nem találtam megbízható magyar forrást, amelyből a Brač szigeti mesterek ősi munkaeszközeinek megnevezését kölcsönöztem volna, ezért fölvezetésként a szigetről szólok néhány szót.

A LEGKEMÉNYEBB KŐ AZ EMBER

Jó nagy lehet Brač, ha ezer év alatt sem sikerült elhordani a szigetet, pedig szorgos kezek, majdnem ennyi éve fejtik, faragják a nemes mészkövet, a márványt és szállítják onnan a világ minden sarkába. Meg nem erősített adatok szerint, innen származó márványlapokat használtak a Washingtoni Fehér Ház borítására, a bécsi városháza, a budapesti Országház, illetve a Diokleciánusz palota, a trogiri és zárai székesegyház építésekor is. A sziget, a kő intenzív kitermelés ellenére sem fogyott el. Méretét tekintve, Brač sorrendben a harmadik az Adriában. A Hvar felé néző, déli részén emelkedő Vidova gora (778 m) pedig a legmagasabb a szigeteken található csúcsok közül. Csendes és az elenyésző nagyipari termelés hiányának köszönhetően tiszta a sziget. A festői környezetet, az istenadta természetet így jó pénzért el lehet adni. Nem csoda, hogy manapság a turizmus jelenti a húzó ágazatot. Korábban a hajózás mellett az olíva termesztés, a szőlészet-borászat, az állattartás (kecske és juh) és nem utolsó sorban a kőkitermelés, kőmegmunkálás jelentették a megélhetés szűkös formáit. Nem fogok kitérni a sziget történetére, jeles szülötteit sem sorolom. Mindez bármikor megtalálható a világhálón.

 ADRIA GRIGIO MACHIATO

Veselje unito, Adria grigio machiato, Adria grigio venato; a legismertebb brači fehér márvány több árnyalatban kerül elő. Olasz megnevezései itt nem hangzanak idegenül. A homokmintás, enyhén morcos fehér kő a jellegzetes, ez tette híressé a vidéket. Az állami kőfejtők itt is magánkézbe kerültek és nem a munkások jólétét fokozták. Ellenkezőleg. A gyors meggazdagodás, a profitszerzés reményében befektető (vagy kizsákmányoló?) üzletemberek csupán azt cselekszik, amit ez a világrend lehetővé tesz nekik.

 HALPIKKELY FEKETE ALAPON

Ezerkilencszáz hatvanhét nyarán egy hátizsákkal indultam Bijelo Poljera (Montenegro) becskereki osztálytársamhoz. Ő, az édesapja ottani kőfaragó műhelyében töltötte gyakorlatát és szoktatta magát – nem önszántából – az apai szigorhoz. Először láttam hegyeket, patakokat, minareteket és kőfaragó műhelyt közelebbről. Akkor szerettem meg a svéd gránitot, melynek nagy szemcséi úgy csillognak a korom fekete alapon, mint a halpikkelyek a tenger mélyén. Kissé romantikusra sikeredett ez a mondat. Olyan, mint lelkiállapotom volt akkor. Ismeretlen és izgalmas volt ez a világ. A gatter (keretfűrész), a gyémánt élű körfűrész és csiszolók zúgása, a gépek alatt csorgó, kőportról szürke víz, mind megmaradtak emlékezetemben. Talán ezért nem jelentett újdonságot, az, amit Brač legnagyobb kőfejtőjében, Pučišća városka tőszomszédságában láttunk. Köztudott, hogy a kőfejtő fokozottan balesetveszélyes terület. Az ember ilyen helyre engedély nélkül nem megy be, nem úgy az újságíró, aki civilként sem szabadulhat a szakmai ártalomtól. Tehát, bementünk. A biztonsági őr nem volt a helyén így feleségemmel kényelmesen fotóztuk a kő megmunkálását, a nagy körfűrészt, amely olyan könnyedén szeletelte a márványt, mint kés a másnapos kenyeret, majd az óriási kőtömböket, melyek számozva szállításra vártak, a több emeletnyi mély vágatokat, a csodálatos márványfalakat, melyek mellett az erőgépek és természetesen az ember is eltörpültek. Mindezt addig élvezhettük, amíg meg nem jelent a biztonsági őr, aki üvöltve szirénázó gépkocsijával rohant utánunk és tessékelt ki bennünket válogatott szavakkal az üzemből. Látványos kivonulás volt. Ennyivel megúsztuk. Sietve kocsiba ültünk és az öblöt körül kocsikázva visszatértünk a Pučišćaba, a városka messze földön híres és Horvátországban egyedülálló kőfaragó iskolájába.

 HEGYES CSÁKÁNY ÉS FOGAS VÉSŐ

Aminek nyele van, azzal vagy dolgozni kell, vagy enni lehet! Nem teljesen pontos, de ez a bölcsesség jutott eszembe, amikor az uzsonnájukat fogyasztó mestertanoncokat a közeli pékség előtt szóra bírtam. Vidámak és szertelenek voltak. Mért is ne, a tanév csak most kezdődött. A diákkollégiummal is rendelkező 107 éves szakközépiskola és technikum minden évben két 25 fős osztályt indít. Gyakorló műhelye – kérem, marketingre itt is szükség van – nyitva áll az érdeklődök, a kíváncsi turisták és kóbor újságírók előtt is. Amíg az iskoláról mesél, Mate Radić gyakorlatvezető elébünk rakja a hegyes és fogas csákányt, a szemcséző kalapácsot, sima és fogas vésőt, azokat a kézi szerszámokat, amelyek a római kortól máig nem változtak. A kőfaragás alapműveleteit ezzel sajátítják el a mesterpalánták, akik remekeikkel külföldi kiállításokon is elkápráztatták már a közönséget. Kapkodom a fejem, váltogatom a fényképezőgépeket, mint a nagyok. Szeretnék minél többet megörökíteni az itt látottakból. Mindenütt kőtörmelék és fehér márványpor. Tetszik. A fiúk nem zavartatják magukat. Ide Horvátország egész területéről és Bosznia horvát kantonjából is iratkoznak diákok. Kuriózum, hogy két leány tanulója is van az intézetnek. Az iskola épülete, műhelye és annak környezete is a szakmát dicséri. Itt minden a fehér márvány jegyében van. Még a városka kandallábereinek csúcsán, a fényforrást tartó kosár is kőből van kicsipkézve. A jó mestermunkának még lenne dicsérete? Merjük remélni.