Az ember vagy készül, olvas, jegyzetel, minden fontos látnivalót lajstromba vesz egy utazás előtt, vagy nem. De közbülső megoldás is van, amikor emlékeire támaszkodva és a véletlennek is munkát adva indul útnak. Ez utóbbi mondható ránk is. Csupán megálltunk Mostarban Hercegovina legfontosabb, legszebb városában.
Van egy régi kő a mostari hídban és sok ezer másik. Valahol a boltív alatt, vagy oldalról is jól látható helyen. A folytonosság miatt, vagy babonaságból oda helyeztek be egy régi darabot, a világoltalom alatt vízbe lőtt régi híd újjáépítésekor. Nem találtuk. Nem is kerestük. Csak a híd lábához ereszkedtünk, hogy az égig érő karcsú boltív alatt megcsodáljuk, azt ahogy a kék ég a növényzet fűzöldjén át a fehér minaretek között a smaragd Neretvába ereszkedik. Ez a fennkölt mondat alatt ott csobogott egy kisebb szennyvízcsatorna, amely a hídon túl, a Radobolja patak vizével bugyborékolt a tiszta folyóba. Az elhunyt nejlonzacskók szennyes rózsája, paréj és vadon nőtt paradicsom szűk helyen. Mindez alig néhány lépésre a japán turistáktól, akik kameráikkal, remélem csak az elbűvölő építményt látták, filmezték. De emeljük föl a tekintetünket, a híd csúcsán nyüzsgés. A korláton üldögélő mutatványos föntről nem a megfelelő sodrást kémleli a folyóban, hanem azt, hogy összegyűlt-e elegendő (talán 50 €) pénz az ugrásra kíváncsi turistáktól, hogy értelmét lássa elrugaszkodni a mélybe. A korlat 21 méterre van a Neretva vizétől. Mestermunkát végeztek azok a dubrovniki építészek, akik Hajrudin építész irányítása alatt, I. Szulejman rendelésére és annak nagyobb dicsőségére 9 év alatt 1566-ig megépítették a hidat. Néhány száz kilométerre északra akkor kezdődik Szigetvár ostroma, ami a nagy szultán részére igencsak rosszul végződött. A vár bevétele előtt, bizonyára személyesen Allah, vagy annak angyala jött a lelkéért és csak porhüvelyét hagyta ott a rohamozók bátorítására. Bár csak ez történt volna azzal a tartalékos horvát tüzérrel is, aki ördögi, vagy ehhez hasonló, politikai sugallatra, mesterien végzett az Öreg híddal. Jobb célpontot egy művészettörténész (a hírek szerint ez volt a hivatása) nem is választhatott, amikor 1993 novemberében, több löveggel a Neretva zöld vizébe szórta a 427 évig megkímélt ritka szépségű építményt. Ennek a „sajátos” régészeti beavatkozásnak a helyretétele később 12 millio euróba kerül a világnak. Az újjáépítése is mestermunka volt, mint ahogy a SFOR erők részeként a Magyar Műszaki Kontingens búvárai, szakemberei is remek munkával szedték ki a folyó jéghideg vizéből az oda omlott híd köveit. A horvátok nem kis bosszúságára török kőfaragók érkeztek és a nemzetközi építészek eredeti kőből szintén kilenc év alatt építették föl a hidat. De hagyjuk a felsorolást. Kollégám, a minap meg is jegyezte, hogy túl sok a szöveg, az okoskodás a képek kárára. Lehet, hogy igaza van. Mégis írok néhány szót a bazárról is, hiszen jó török kávét ittunk ott. Kikívánkoztunk a szűk utcában hömpölygő idegenek áramlásából. Jó volt leülni. Baklava és dzsezvában gőzölgő fekete került elénk. Régi igazság, hogy az étkezés, azon belül is a teázás, kávézás, olyan szertartás, amelyben a lélek jelenléte, annak emelkedettsége szigorú követelmény. Olyanok vagyunk, ahogy a kávét fogyasztjuk. Sem török, sem tatár, de még lapzárta sem kergetett bennünket, így lazán hátradőltünk. Szarajevóban, a Bas-Csarsin hasonló kávét ittunk, ott rózsavízzel ízesített rahatluk (püspökkenyér/lokum) is járt mellé. Ráfér az emberre, hogy kissé eltávolodjon a megszokott környezettől, emberektől, sőt önmagától is. A baktatókkal teli tűzdelt hídon átsétálva a tímárok/bőrszerzők mecsetjéhez mentünk (Hadži Kurta vagy Tabačica dzsámi), ahol költői vallomás van a fal egyik kövébe vésve. Kissé körülményesen, a szemetes kukák mögött meg is találtuk az érdekes szöveget. Podam li ti jasmin/ Ako dam ti jasmin, mirisom će disat sabah, ikaldrmu zurla budit... Cs. Simon István barátom jutott eszembe, aki emelkedett hangulatában, érces hangján az Eminanak emléket állító Aleksa Šantić verset is sokszor elszavalta életében. Emlékeztetőül a kezdősorai:
Sinoć, kad se vratih iz topla hamama,
Prođoh pokraj bašte staroga imama;
Kad tamo, u bašti, u hladu jasmina,
S ibrikom u ruci stajaše Emina.
Pista itt tanult kertészetet a megboldogult Jugoszláviában. Mesélte, volt egy vak harmonikás a sétányon és, amikor esténként, hangszere kíséretében elénekelte Šantić költeményét, akkor egy pillanatra mindig megállt az élet a korzón.
A szőnyegeket sem hagyhatjuk ki. Sok darabot láttunk, amely rokonságot mutat a Torontáli szőnyeggel. Az is lehetséges, hogy ez fordítva van. A festékesnek is nevezett mértani mintás gyapjúszőnyegek után mégis a perzsa remekek kápráztattak el. Isfahan, Com, Tabriz, Shiraz városok, az ottani sajátos stílusok köszöntek vissza róluk az iráni kereskedő galériájában. De hiszen galéria az egész óváros. Innen a bal partról festhette Csontváry 1903 tavaszán a smaragd vizű Neretván átívelő Öreg hidat (Római híd Mosztárban). A város ihletéséből született a Tavasznyílás Mosztárban című képe is.
Sok mindent láttunk még, de az amit a turista nem lát, az a politikai, pontosabban nemzeti megosztottság. A Neretva bal partján jobbára a bosnyákok, jobb oldalán pedig a horvátok élnek. A szerbek nagyobb számban nem tértek vissza a délszláv háború után. A katolikus horvátok a frissen emelt 103 méter magas templomtornyukkal is nyomatékot kívántak adni számbeli fölényüknek.
A közigazgatás egységesnek látszik, a háborús sebek gyógyulnak és az élet megy tovább, kivéve annak a 2000 léleknek, aki áldozatul esett az értelmetlen háborúban. Ez van ma Mostarban. Egy látható és egy láthatatlan élet a visszatérő emlékek árnyékában.
